Ez a nagy büdös helyzet...

Szomorúnak érzem magam, pedig igazából semmi okom sincs rá... Miért van ez? Mindenki kedves volt hozzá ma is, de valahogy nem tudtam örülni neki. Igazán nem értem. Az ember furcsa jószág, eléggé kuszán rakták össze, kevés benne a racionalitás. Fel a fejjel és mosolyogj! Valahogy nem megy, a mosolyból csak erőltetett gúnyos vigyor lesz. Ma valahogy semmi sem az igazi. Hülyeségek járnak a fejemben, olyan dolgokat olvasgatok, amiket lehet nem kéne... Írni is akartam már ide többször is, de az első pár sor után mindig kitöröltem, mondván ne nyavajogjak itt egyfolytában... Nekem sem lesz jobb tőle, és másokat is untatok vele. De akkor mégis miért csinálom? Tudja a fene...
Mi is lenne a legjobb nekem? Abbahagyni ezt az egészet és boldogan csacskorászni mindenféle csajszis dologról? Nem, az nem én lennék. Még mindig tele vagyok tudat alatti érthetetlen kétségekkel, amikből már nagyon elegem van. Valahogy, valamilyen úton-módon el kéne tüntetni őket, de nagyon gyorsan, csak még azt nem tudom, hogy hogyan. Az őszinteség témája már alakulóban, legalább itt néha fel-feltör belőlem valami és monitorra is kerül, még ha csak oly kevés is... Egyszer talán... egy kis idő múlva majd biztosan jobban fog menni.
Jobban belegondolva ezt az egész szarságot az ember gyerekkorára lehet visszavezetni... A pszichológusok nem olyan hülyék, tudják, hogy hol kell a dolgokat keresni... Jah és Carrie, köszi még egyszer a virtuális pofont! Megpróbálom valahogy tudatosítani :)