Várakozás

Ha "icipicit" késik a vonat, vagyis halálra unod magad, mert még mindig várni kell... Mit is csinálunk olyankor? Előkerül a táskából a notesz és írni kezdünk. Nem sokat, csak kicsit, ami épp eszünkbe jut. És valami ilyesmi lesz az eredmény: 

Láttam őt, ott volt teljes valójában. A haja, a mosolya, teljesen olyan volt, mint a képeken. Rám nevetett és maga felé intett. A lábaim földbe gyökereztek, moccanni sem bírtam. Nem mertem elhinni, hogy ez igaz lehet. Végre láthatom őt, a csodálatosat, az egyetlent, akit mindig is imádtam. Erőt vettem magamon és elindultam felé. Már majdnem elértem őt, amikor felnevetett és futni kezdett a fák közé. Vörös fürtjei táncoltak a csillogó tündérszárnyai között, ahogyan a szél játszott velük. Futás közben hátra-hátrapillantott,n nehogy túlságosan is lemaradjak. A szellő szárnyán szállt felém hívogatóan csilingelő kacagása. Igyekeztem szaporázni a lépteimet, hogy mihamarabb utolérhessem, de ő csak futott tovább előttem. A fák közötti árnyékból fényre lettem figyelmes, a tisztás felé fut. Az erdő szélén megállt, én még messze jártam. Újból felém intett. A szikrázó fényben szebb volt, mint valaha. Már csak néhány méter választott el attól, hogy megfoghassam a kezét. Kilépett a tisztásra, rám mosolygott és csak ennyit mondott: "Mi mind mások vagyunk és különlegesek." felé nyúltam és amikor kezem elérte a kezét ő hirtelen semmivé vált a sziporkázó napfényben. Nem maradt belőle más, mint néhány kósza csillám.