És a fonal megy tovább, tovább...
előzmény...
- Most majd megtanulod, hogy hogyan kell viselkedned! - a szemei szikráztak a dühtől.
Magasba emelte a pálcát és teljes erejével ütni kezdett vele, ahol ért. Erőt vettem magamon és némán tűrtem. Tudtam, hogy nem fogja az örökkévalóságig folytatni, ha látja, hogy nem ér célt vele, akkor úgyis abbahagyja. A bőröm több helyen felhasadt az ütések nyomán, és éreztem, ahogy kisebb, nagyobb foltokban kiserken a vérem. Nem tudom, hogy meddig fogom még bírni, egyre gyengébbnek érzem magam. Amikor már majdnem feladtam volna abbahagyta.
- Ennek így nincs semmi értelme! - a hangjából ítélve nagyon ideges lehetett.
A pálcát földhöz vágta és kifelé indult. Az ajtóból visszafordult, hogy újabb utasítást adjon a langalétának. Kihasználtam az alkalmat és még mielőtt elfordult volna tőlem kajánul rámosolyogtam. Olyan hangosan csapta be maga mögött az ajtót, hogy a falak csak úgy visszhangozták. A másik fickó a falnál megoldotta a láncokat. Valóságos rongybabaként zuhantam a földre. Felém sem nézett, minden szó nélkül követte kifelé a gazdáját. Rég éreztem már ilyet, minden porcikámat átjárta a fájdalom valamilyen formája. A kötelek még mindig nem akartak engedni... Remek, úgy néz ki, hogy tényleg itt ragadtam. Pedig azt hittem, hogy egyszerű lesz, csak beosonok, elveszem a babát és viszem vissza a gyűjteménybe a többi mellé. De aztán mégsem így lett. A pasas éberebb volt, mint hittem és utánam jött. Nem kellett volna elvállalnom ezt az egészet, igazán megkérhettek volna valaki mást, aki erősebb nálam. De hát ők sem tudhatták... Ahogy így töprengtem magamban egy hangot hallottam a hátam mögül:
- Nyúúú, hát veled meg mi történt? Csúnyán helyben hagytak...
- Mit akarsz tőlem? - próbáltam megfordulni.
Válaszul egy koromfekete macska mászott elém a maga lassú és komótos mivoltában. Leült elém és bámulni kezdett.
- Nem akarok én ugyan semmit.
folytatás itt...
- Most majd megtanulod, hogy hogyan kell viselkedned! - a szemei szikráztak a dühtől.
Magasba emelte a pálcát és teljes erejével ütni kezdett vele, ahol ért. Erőt vettem magamon és némán tűrtem. Tudtam, hogy nem fogja az örökkévalóságig folytatni, ha látja, hogy nem ér célt vele, akkor úgyis abbahagyja. A bőröm több helyen felhasadt az ütések nyomán, és éreztem, ahogy kisebb, nagyobb foltokban kiserken a vérem. Nem tudom, hogy meddig fogom még bírni, egyre gyengébbnek érzem magam. Amikor már majdnem feladtam volna abbahagyta.
- Ennek így nincs semmi értelme! - a hangjából ítélve nagyon ideges lehetett.
A pálcát földhöz vágta és kifelé indult. Az ajtóból visszafordult, hogy újabb utasítást adjon a langalétának. Kihasználtam az alkalmat és még mielőtt elfordult volna tőlem kajánul rámosolyogtam. Olyan hangosan csapta be maga mögött az ajtót, hogy a falak csak úgy visszhangozták. A másik fickó a falnál megoldotta a láncokat. Valóságos rongybabaként zuhantam a földre. Felém sem nézett, minden szó nélkül követte kifelé a gazdáját. Rég éreztem már ilyet, minden porcikámat átjárta a fájdalom valamilyen formája. A kötelek még mindig nem akartak engedni... Remek, úgy néz ki, hogy tényleg itt ragadtam. Pedig azt hittem, hogy egyszerű lesz, csak beosonok, elveszem a babát és viszem vissza a gyűjteménybe a többi mellé. De aztán mégsem így lett. A pasas éberebb volt, mint hittem és utánam jött. Nem kellett volna elvállalnom ezt az egészet, igazán megkérhettek volna valaki mást, aki erősebb nálam. De hát ők sem tudhatták... Ahogy így töprengtem magamban egy hangot hallottam a hátam mögül:
- Nyúúú, hát veled meg mi történt? Csúnyán helyben hagytak...
- Mit akarsz tőlem? - próbáltam megfordulni.
Válaszul egy koromfekete macska mászott elém a maga lassú és komótos mivoltában. Leült elém és bámulni kezdett.
- Nem akarok én ugyan semmit.
folytatás itt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése