Nem is tudom, hogy mi...

 Legyek őszinte? Könnyű ezt csak így kérni... legalábbis nektek. Nem mintha egyfolytában hazudnék, mert nem szoktam, csak éppen nem akarok megbántani senkit. Ne ítéljetek el ezért, egyszerűen csak ilyen vagyok. Talán attól félek, hogy ha megbántok valakit, akkor.... akkor nem is tudom. Fogalmam sincs, hogy mi lenne akkor. Talán ezért nem érzem magam sosem, vagyis csak nagyon ritkán teljesen őszintének. Olyan nehéz ez így. Rengetegszer elterveztem, hogy leírok mindent, azért, hogy ti is tudjatok róla, de valamiért az első mondatok után mindig megakadok. Nem tudom, hogy hogyan kell, hogyan legyek őszinte, hogy mindent elmondhassak. Valaki mondja el, hogy hogy kell? Próbálkoztam már százszor, ezerszer, de nem ment. Amikor már majdnem sikerülne, akkor érzem, hogy fojtogatni kezd a sírás. Nem vagyok az a mások előtt síró ember. Ilyenkor... ilyenkor hát talán ismét elkezdek hogy is mondjam... kevésbé őszinte lenni. De mit is jelen az, hogy őszinte? Még talán ezt sem tudom. Nem hazudok, csak úgy formálom a szavakat, hogy senkinek se fájjon. Senkinek, esetleg csak nekem. Így sosem fognak megoldódni a problémáim, tudom jól, de az ember oly nehezen képes a természete ellenére cselekedni. Segítsetek, kérlek titeket! Segítsetek nekem, hogy ha kicsivel is, de jobb ember legyek. Azt akarom, hogy szeressenek, és én is boldogan tudjak az emberekre nézni, ne pedig a boldogság álarca mögött keseregni. Sokszor elmélkedem a világon és benne magamon, de az eszem és a szívem szinte mindig mást mond. Az eszem tudja jól, hogy segíteni akartok, de a szívem állandóan megtéveszti őt, hazug dolgokat suttog. Miért van ez? Talán kétszínű volnék? Igazából nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nem vagyok tökéletes, nem is lehetek, de szeretnék jobbá válni. ezeket az őrült gondolatokat el kell kergetnem, el jó messzire innen.
Nélkülük olyan lehetnék, mint bárki más, nem járna folyton a fejemben... mégis mi, mi az ami a fejemben jár? Keserédes sötét dolgok, amiket képtelen vagyok eltemetni. Nem tudom, hogy mi legyen velük, hogyan szabaduljak meg tőlük. Jobb volna talán kiadni magamból az összeset! De ki az aki meghallgatna engem? Utána máshogy nézne rám? Lehet, hogy többé már nem is kedvelne? Nem tudhatom... És ismét csak oda lyukadunk ki, hogy nem beszélek inkább, mert nem akarok senkit sem megbántani vagy elkeseríteni...