Még mindig nem álmodom...

előzmény...

Egyedül vagyok... Félek... Mi lesz velem?... Ezek a gondolatok visszhangoztak a fejemben, nem hallottam mást, mióta csak eldördült a lövés. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy, hogy mennyi idő telt el, csak egy dolgot tudtam, azt, hogy erősnek kell lennem. A szemeimet még mindig nem bírtam kinyitni, csak hangok foszlányait hallottam a közelből. Arra riadtam fel, hogy valaki jéghideg vizet locsol az arcomba. Utálom a vizet, ugyanúgy, mint közülünk bárki más, a hideg frász kapott el, ahogy a bőrömhöz ért. Pánikszerűen tértem magamhoz. A kezeim és a lábaim össze voltak kötözve, a köteleket hiába rángattam, szenteltvízzel voltak átitatva. Éreztem, ahogy viszket tőle a bőröm... Egy istállóban, vagy pajtában lehettem, a földön feküdtem a szétszórt szalmán. A kabátom az egyik sarokban hevert összegyűrve. Csak most láttam meg, hogy az ing rajtam csupa vér. A magas fickó állt előttem, a kezében vödörrel, nyilván ő öntött le a vízzel, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok. Sok mindent nem ért el vele azon kívül, hogy a hideg is kirázott, és magamhoz tértem, de nyilvánvalóan ez volt a célja. Ahogy jobban körülnéztem megláttam a bajuszos alakot, nem is olyan messze tőlem. Pofás kis kötés volt a nyakán, bizonyára sikerült elég rendesen kilyuggatnom. Csak egyetlen probléma volt, mégpedig az, hogy még mindig él. Tudtam, hogy gyűlöli a fajtámat, az ilyesmit már ösztönösen megérzem. Rossz vége lesz a dolgoknak, még az is lehet, hogy megpróbál majd valahogy megölni. Gyűlölködve nézett rám, majd odaszólt a társának: "Húzd fel!" A férfi az egyik fal mellett lógó lánchoz lépett, és húzni kezdte. A föld hirtelen megindult alattam, és néhány másodperc múlva már tehetetlenül lógtam le a plafonról. Vergődni, vagy kapálózni hiábavaló lett volna, azzal csak kifárasztanám magam, és az nem biztos, hogy most jó ötlet lenne. Lehet, hogy innen már tényleg nincs kiút?

folytatás itt...