Egy kis elmaradás (part 1)

Édes istenkém, de régen is volt, hogy ezzel az irományommal foglalkoztam. Tegnap este nagyon olvashatnékom támadt és ekkor eszembe is jutott. Legnagyobb bánatomra azonban csak a gépemen volt meg, azt meg már kikapcsoltam és az ágyban lapítottam. Ennek kapcsán fedeztem fel momentán ama hiányosságomat, hogy a már rég megírt részek (3db) nincsenek fenn sehol, így ezúton is engedelmetekkel pótolnám...
előzmény

Éreztem, ahogy minden egyes korttyal a régi erőm egy–egy morzsája tér vissza a testembe. Minden bizonnyal pillanatok alatt sikerült kiürítenem az első poharat. Egyáltalán nem akartam mohónak tűnni, de egyszerűen nem bírtam ellenállni a vágynak és szó nélkül elfogadtam a következőt is. Az utolsó cseppig kiittam, majd elégedetten nyaltam végig a szám szélét.
– Köszönöm. – mondtam végtelenül egyszerűen.
Tudtam, hogy pusztán ez az egy szó kevés arra, hogy kifejezzem a hálámat mindazért, amit ez a nő tett értem. Eléggé furcsán is éreztem magam, hogy őszinte legyek. Igaz, hogy gyakran van dolgom emberekkel, de az csupán üres és felszínes üzleti kapcsolat, ez most valami egészen más. Ezúttal valóban törődnek velem. Rövid eszmefuttatásom közben észrevettem, hogy házigazdám elgondolkodva figyel engem. Kérdő tekintettel néztem rá.
– Milyen érzés...? – tette fel végül a kérdést.
– Micsoda? – értetlenkedtem.
– Elvenni egy ember életét.
A kérdése megdöbbentett, annyira váratlanul ért, hogy a lélegzetem is elakadt, ami persze neki is azonnal feltűnt.
– Bocsáss meg, nem kellett volna ilyet kérdeznem.
Kínos csend kezdett terjengeni a szobában, eltelt jó néhány másodperc, mire meg tudtam szólalni.
– Szörnyű...
Emlékek kezdtek kavarogni bennem, elfeledni kíván idők sikolyai visszhangzottak a fülemben. Ujjaim görcsösen markolták a takarót, szemeim előtt akaratom ellenére ismételten megjelentek azok az arcok. Rémültek, kétségbeesettek, az életükért könyörögnek... Időbe telt, mire sikerült elűznöm magamtól ezeket a képeket és ismét tiszta fejjel tudtam gondolkodni. Éreztem, ahogy egy könnycsepp csordogál lefelé az arcomon, de nem akartam foglalkozni vele. Ezeknek az időknek már vége, örökre végeztem vele.
– Ne haragudj... – szabadkozott.
– Titkon mindenki kíváncsi erre, de kevesen merik megkérdezni. Nagy bátorságra vall, hogy csak így feltette nekem ezt a kérdést. Tudja, a legtöbben tartanak a magamfajtától.
– Én nem az a fajta ember vagyok aki tudatlanul fegyvert ragad ellenetek, megismerni és megérteni szeretném a világot.
Csodálattal töltött el, hogy egy ilyen emberrel hozott össze a sors, milyen ritka szerencse... Így legalább sikerül viszonylag ép bőrrel megúsznom ezt az egész kalamajkát. Mindazonáltal tudatában vagyok a ténynek, hogy az életemet köszönhetem neki, amit sosem fogok tudni meghálálni.
– Ha ön nincs, akkor már rég halott lennék... Ezt az adósságot nehéz törleszteni, de szavamat adom rá, hogy híven szolgálom halálom napjáig. Ha a világot nem is, de engem megismerhet, bár előre figyelmeztetem, nem minden vámpír olyan, mint én...
– Ugyan már, erre igazán semmi szükség...
Látszott rajta, hogy eléggé kellemetlenül érzi magát, de ez érthető, nem minden nap ajánlja fel az embernek egy vámpír a szolgálatait. Őszintén szólva még nem is igen hallottam hasonlóról. Kérdezhetnék, hogy miért tettem ezt, de a válasz egyszerű: az élet mindennél drágább és nekem semmim sincs... Elég nagy hülyeség ez a részemről, de kérdem én mint tehet az, akit mindig is bolondnak tartottak? Becsületre neveltek, és ezt az egyet még a vámpírlét sem volt képes eltörölni. Ellentmondást nem tűrően néztem rá, amiből végre világossá vált számára, hogy minden egyes szavamat komolyan is gondoltam.
– Már korábban szóltam a cselédeknek, hogy készítsenek fürdőt. – váltott témát hirtelen.
Bevallom nem túlzottan rajongtam a gondolatért, de meg kellett hogy adjam magam. Még mindig bűzlöttem az alvadt vér szagától, bár ezt rajtam kívül senki sem érezte, és ezen kívül is akadt bőven mit lemosni magamról.
– A ruháidtól sajnos meg kellett, hogy váljunk, lehetetlen lett volna kimosni belőle azt a temérdek vért, de ne aggódj, majd keresünk neked valamit. – kezdett már–már anyáskodni fölöttem.
Tény, hogy nem tűnök többnek egy perccel sem alig tizennyolcnál, míg ha alaposan szemügyre veszem házigazdámat legalább kétszer ennyi idős lehet, de ne felejtsük el, hogy ha jól számolom már olyan cirka huszonkét éve „halott” vagyok. Elég fura egy helyzet, de mégis mit tehetek ellene kérdem én? Az, hogy voltaképpen én vagyok az idősebb még nem jogosít fel arra, hogy ki is oktassam erről. Jobb lesz, ha egyelőre ennyiben hagyom a dolgot, azt hiszem később lesz még elég időnk ezt megtárgyalni. Felállt az ágyam mellől és egy hálóköntöst vett ki a közeli ruhásszekrényből.
– Ezt magadra veheted amíg átkísérlek a fürdőbe, persze csak ha elég erősnek érzed magad hozzá.
Nincs mese kicsi lány, szedd össze magad! Két pohárka vérrel ugyan nem vagy képes megváltani a világot, de lábra kell állnod! Magamra húztam a köntöst és minden erőmet összeszedve talpra álltam. Tettem egy–két bizonytalan lépést, de a lábaim még remegtek kicsit. Olivia asszony odalépett mellém és megkarolt. Édes istenem, nem is igazán találtam a szavakat arra, amit akkor éreztem. Egy élő, meleg emberi test, ami megérint engem és egyáltalán nem fél tőlem... Mint egy valóságos csoda, alig akartam elhinni.

A történet itt folytatódik...