Oszd meg, ha tetszik :)



Egy kis elmaradás (part 3)

Akkor pedig következzen a harmadik darabka. Hát igen na, kicsit morgok is magamra, hogy miért nem tettem fel ide eddig, de ezen már talán azt hiszem kár rágódni. Inkább meg kellene próbálnom a folytatáson törni a fejem, csak sajna kicsit kizökkentem a gondolatmenetből, ám bízom benne, hogy hamar felveszem a fonalat.

előzmény

A gőzölgő víznek valamelyest sikerült felmelegítenie, már amennyire egy halott testtel lehet ilyet tenni. Tagjaimban a sajgó fájdalom valamelyest enyhült, kezdtem egyre jobban érezni magam. Lassan elkezdtem ledörgölni a mellkasomról a vér maradékát. A lány félve ugyan, de végig engem figyelt, láttam rajta, hogy titkon kíváncsi rám.
– Nekem is pont olyan szokatlan ez a helyzet, mint neked. – mondtam csendesen.
Ekkor hirtelen elkapta rólam a tekintetét és néhány ruhadarabot kezdett el rendezgetni, a kezei még mindig remegtek kicsit.
– Mondtam, hogy menj, ha nem akarsz maradni…
– Ne haragudjon meg kisasszony, de nekem most az a dolgom, hogy maradjak. – mondta félszegen.
Fésűvel a kezében lépett oda hozzám, és elkezdte kibontani a hajam. Ez aztán a kötelességtudat. Az emberek többsége amint tud kihátrálna egy ilyen helyzetből, ő viszont ehelyett engedelmesen itt marad és velem foglalkozik. Vértől ragacsos fürtjeim elég nehezen adták meg magukat, de a lánynak meglepően ügyes keze volt, nyilván nem először csinál ilyet. Amikor végzett vele, minden koszt alaposan kimosott belőle, végül pedig illatos olajokkal dörzsölte át. Soha életemben nem volt ilyen jó dolgom, mint most. Bár ez azt hiszem most eléggé hülyén hangzik, de mindegy, tudni kell kiélvezni a pillanatot. Nehezemre esett kimászni a vízből, de már kezdett elhűlni. A lány puha törölközővel ölelt körbe, leültem a székre amíg ő a hajamat törölgette. Azt hiszem már kezdett hozzám szokni, vagy mifene, mert a kezei már egyáltalán nem remegtek, én viszont kezdtem magam egyre inkább zavarban érezni, ami szerintem neki is feltűnt.
– Jól érzi magát?
– Azt hiszem… De akkor sem értem, hogy miért maradtál, mikor tisztában vagyok vele, hogy tartasz tőlem.
– Ha az asszonyom nem fél magától, akkor nekem sincs okom rá.
– Mi a neved?
– Miriam.
– Igazán jó ember vagy, jó és bátor.
– Köszönöm. – mondta elpirulva – Tudja igazán nem volna szabad ennyit fecsegnem, de nem gondoltam, hogy ennyire kedves.
– Nyilván valami egészen mást vártál. – fordultam oda hozzá.
– Elnézést, nem lett volna szabad…
– Ne szabadkozz ennyit. Miattam egyáltalán nem szükséges, igazán nem érdemlem meg. Kérdezhetek valamit?
– Parancsoljon.
– Ugye ez az első alkalom, hogy egy magamfajtával találkozol?
– Ennyire látszik?
– Mikor megláttál a szemedben csak félelem volt, semmi rettegés... és túl hamar barátkozol. Ugye tudod, hogy jobban kéne vigyáznod magadra?
– Csak a dolgom végzem.
– És túl sokat fecsegsz, ahogyan én is, pedig nem kéne egyikőnknek sem.
– Ezt hogy érti?
– Ne is törődj vele.
Kezdtem elfáradni, ami eléggé szokatlan volt a számomra. Miriam ismételten hozzálátott, hogy kifésülje a hajam, majd ügyesen hátra is fonta, ezután segített felöltözni. Egy igazán egyszerű földig érő ruhát készített elő nekem, ami meglehetősen kényelmesnek bizonyult, annak ellenére, hogy az idejét sem tudom már mikor volt rajtam hasonló. Kissé furcsán is éreztem magam benne, annyi szent. Mialatt idézőjelesen magamban gyönyörködtem a lány rendet tett a helyiségben.
– Ha gondolja akkor szívesen visszakísérem a szobájába. – ajánlotta fel.
Nem akartam visszaélni a kedvességével, viszont nem tartottam okos dolognak, hogy egyedül mászkáljak ebben a házban. Ki tudja, ki akarhat még eltenni itt láb alól. Végül együtt indultunk ki a folyosóra. Még lassan ugyan, de már egyre biztosabb léptekkel haladtam előre. A gondolataim kezdtek kicsit elkalandozni, vagyis ami azt illeti inkább visszatérni a normális vágányra. Ismételten a megbízásomra gondoltam, és az ígéretemre, amit úgy tűnik egyre nehezebb lesz betartanom. Mi lett velem, de most komolyan? Lassan már én sem tudom… talán tényleg ez lenne a sorsom. Hirtelen megálltam a folyosó közepén, a távolból veszekedés zaja ütötte meg a fülem. Miriam értetlenül bámult rám.
– Valami baj van? – kérdezte.
Nem válaszoltam, csak füleltem tovább feszülten. Olivia asszony és Claire. Miattam vitatkoztak, a lány borzasztó dühös volt, kérdőre vonta az anyját, ám az hiába csitította őt. Tovább indultam, nem törődve a cseléd kíváncsiságával, egyenesen be a szobába. A lány még mindig szolgálatra készen ott volt a közelemben. Az asztalkán a kancsóban még ott volt a vér maradéka, kiöntöttem a pohárba és kissé fintorogva ugyan, de megittam. Szükségem van az erőm minden egyes apró morzsájára, indulnom kell, méghozzá minél hamarabb. Miriam irtózva nézte, ahogy az utolsó csepp éltető nedűt is magamhoz veszem. Igazán nem értem, hogy miért ragadt így rám.
– Már így is elég bajt okoztam, Olivia asszony miattam veszekszik a lányával odalenn. Jobb ha eltűnök innen. – jelentettem ki.
Előbb azonban el kell jutnom a dolgozószobába, hogy visszavegyem a babát. Első a munka, mint mindig. Nagyjából már sikerült betájolnom magam hol is lehetek és nyilvánvalóvá vált, hogy át kell jutnom az épület másik végébe.

Megjegyzések