Egy kis elmaradás (part 2)
No akkor itt lenne az előző bejegyzésben említett részek közül a második. Azt, hogy hogyan sikerült ítéljétek meg ti, átírni nem akarom, jól van ez úgy ahogy anno sikeredett.
előzmény
Lassú és bizonytalan léptekkel indultam el házigazdám oldalán. Éreztem, hogy biztos és erős kezekkel karol át, nincs benne egy szemernyi félelem sem. Bevallom egészen fura volt. Eddig akárhány emberrel is volt dolgom, kivétel nélkül tartottak tőlem, csak a szörnyet látták bennem, de ez a nő más... Igazából nem is nagyon tudom, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Egyelőre jobbnak látom elfogadni, tekintve, hogy még gyenge vagyok ahhoz, hogy bármi mást megléphessek. Az ajtóhoz érve egy pillanatra megálltunk, hogy kinyithassa azt, így alkalmam nyílt alaposabban körülnézni a szobában. A fal mellett volt egy ember nagyságú tükör. Ahol most álltam pont láthattam benne magam. A tekintetem egy darabig elidőzött a tükörképemen. Régen néztem már ki ilyen vacakul. A két pohár vér ellenére is még egy vámpírhoz képest is sápadt voltam, az arcomon pedig még halványan látszott néhány horzsolás. Jelen állapotomban a szokottnál nyilván több idő kell a gyógyuláshoz. Fájni legalább nem fájtak, vagy legalábbis a golyók ütöttek sebek sajgása elterelte róluk a figyelmem. Olivia asszonynak is feltűnt az elkalandozásom, éppen ezért nem is siettette az indulást. Nem volt túl sok kedvem szánalmas kinézetemben gyönyörködni így hamar tovább indultunk. A háznak ez a része nem volt ismerős számomra, fogalmam sem volt melyik részén lehetünk, csak abban voltam biztos, hogy valahol az emeleten. Éreztem, hogy egyre jobban fáradok, pedig ez a kis séta valóban semmiségnek kellett volna, hogy tűnjön, bár még sosem próbáltam, hogy milyen azután mászkálni, hogy három ezüstgolyót szedtek ki az ember mellkasából. A szobából egyenesen egy világosabb, amolyan társalgóféle helyiségbe léptünk. Nem túlságosan hivalkodó, kifejezetten kellemesnek mondható, már ha az ember kicsit is szereti a fényűzést. Az egyik oldalajtóból folyosó nyílt az épület hátsó része felé. Az ablakokból le lehetett látni az udvarra. Itt meg kellett állnunk néhány percre, hogy pihenjek egy keveset és gyűjtsek némi erőt. Késő délután felé járhatott az idő, odalenn az udvaron ott volt a lány, akit az emeleten láttam korábban. Csinos volt, a mozgása kecses és finom, igaz úrilány. Egy cselédlány követte minden lépését, csak úgy sürgött–forgott körülötte.
– A lányom Claire. – mondta csendesen.
– Nagyon hasonlít magára. – jegyeztem meg.
Nem felelt semmi, csupán némán elmosolyodott. Lassan tovább indultunk, mígnem a jobb oldalról nyíló harmadik ajtón léptünk be. Odabenn két lány szorgoskodott, éppen az utolsó kancsó forró vizet töltötték a kádba. Azonnal haptákba vágták magukat, amint meghallották a ház úrnőjének hangját, azonban szemeikbe egyből bizalmatlanság költözött, amint megláttak engem. Nagyon jól tudták, hogy ki vagyok és nem igazán örültek nekem. Olivia asszony egy székhez kísért, hogy leülhessek.
– Nekem most mennem kell, de a lányok mindenben segítenek. – nézett parancsolóan a cselédekre.
Távozáskor még kedvesen megérintette a vállamat és némán rám mosolygott. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Figyelmem lassan az előkészített fürdőre vándorolt, miközben ő csendesen távozott. Szerencsére gyógynövények és finom olajok illatát éreztem a levegőben. Az átlagos emberek már egy egyszerű fürdőnek is nagyon tudnak örülni, de engem attól csak a hideg ráz ki, egyedül így vagyok képes elviselni a víz közelségét. Volt még valami más is a levegőben, valami, amit már régóta jól ismerek: félelem. A két cselédlány valósággal remegett ahogy ott álltak alig két méterre tőlem. Egyikük még hátrált is egy lépést, ahogy rájuk néztem.
– Nem kell maradnotok, ha nem akartok. Tudom jól, hogy féltek tőlem.
Az ajtóhoz közelebb álló lány azon nyomban ki is ment, ám a másik továbbra is eltökélten állt a kád mellett.
– Te miért nem mész el? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Az asszonyom megparancsolta, hogy legyek az ön segítségére, nem akarok ellentmondani neki, ehhez igazán nincs jogom.
Látszott rajta, hogy nem túl szívesen marad, tényleg csak Olívia asszony szavának akar engedelmeskedni. Ennek ellenére így is nagy bátorságra vall részéről, hogy társával szemben ő félelmén felülkerekedve képes egy levegőt szívni velem. Őszintén szólva nem is várok el tőle az égvilágon semmit. Letoltam a vállaimról a köntös finom anyagát és kihúztam belőle a karjaimat. Szerettem volna látni, hogy fest a sebem a kötés alatt. A doktor elég alaposan bekötözött, talán még túlságosan is. A kötés vége valahol a hátamon volt rögzítve, próbáltam elérni, de nem láttam, hogy pontosan hol is van. Ekkor a lány kicsit remegve ugyan, de odalépett hozzám.
– Szabad? – kérdezte félve.
– Persze.
Remegő kezekkel kezdte bogozni rajtam a kötést.
– Nem kell félned, eszem ágában sincs bántani téged.
Lassan tekeredett rólam a fehér anyag, az alulsó pár rétegen megszáradt vérfoltok sötétlettek. Mikor végre az utolsó rétegtől is megszabadultam alaposan szemügyre vettem, hogy mit is műveltek velem. Három vágás egymáshoz egészen közel, egyenesen a szívem fölött. Az ördögbe is, de jól tudott célozni az a nyavalyás! Szerencsére az orvos finom apró öltésekkel varrta össze. Rövid időn belül már nyoma sem lesz. Óvatosan végigfuttattam rajtuk az ujjaimat és akaratlanul is a hideg rázott ki.
Folytatás itt...
előzmény
Lassú és bizonytalan léptekkel indultam el házigazdám oldalán. Éreztem, hogy biztos és erős kezekkel karol át, nincs benne egy szemernyi félelem sem. Bevallom egészen fura volt. Eddig akárhány emberrel is volt dolgom, kivétel nélkül tartottak tőlem, csak a szörnyet látták bennem, de ez a nő más... Igazából nem is nagyon tudom, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Egyelőre jobbnak látom elfogadni, tekintve, hogy még gyenge vagyok ahhoz, hogy bármi mást megléphessek. Az ajtóhoz érve egy pillanatra megálltunk, hogy kinyithassa azt, így alkalmam nyílt alaposabban körülnézni a szobában. A fal mellett volt egy ember nagyságú tükör. Ahol most álltam pont láthattam benne magam. A tekintetem egy darabig elidőzött a tükörképemen. Régen néztem már ki ilyen vacakul. A két pohár vér ellenére is még egy vámpírhoz képest is sápadt voltam, az arcomon pedig még halványan látszott néhány horzsolás. Jelen állapotomban a szokottnál nyilván több idő kell a gyógyuláshoz. Fájni legalább nem fájtak, vagy legalábbis a golyók ütöttek sebek sajgása elterelte róluk a figyelmem. Olivia asszonynak is feltűnt az elkalandozásom, éppen ezért nem is siettette az indulást. Nem volt túl sok kedvem szánalmas kinézetemben gyönyörködni így hamar tovább indultunk. A háznak ez a része nem volt ismerős számomra, fogalmam sem volt melyik részén lehetünk, csak abban voltam biztos, hogy valahol az emeleten. Éreztem, hogy egyre jobban fáradok, pedig ez a kis séta valóban semmiségnek kellett volna, hogy tűnjön, bár még sosem próbáltam, hogy milyen azután mászkálni, hogy három ezüstgolyót szedtek ki az ember mellkasából. A szobából egyenesen egy világosabb, amolyan társalgóféle helyiségbe léptünk. Nem túlságosan hivalkodó, kifejezetten kellemesnek mondható, már ha az ember kicsit is szereti a fényűzést. Az egyik oldalajtóból folyosó nyílt az épület hátsó része felé. Az ablakokból le lehetett látni az udvarra. Itt meg kellett állnunk néhány percre, hogy pihenjek egy keveset és gyűjtsek némi erőt. Késő délután felé járhatott az idő, odalenn az udvaron ott volt a lány, akit az emeleten láttam korábban. Csinos volt, a mozgása kecses és finom, igaz úrilány. Egy cselédlány követte minden lépését, csak úgy sürgött–forgott körülötte.
– A lányom Claire. – mondta csendesen.
– Nagyon hasonlít magára. – jegyeztem meg.
Nem felelt semmi, csupán némán elmosolyodott. Lassan tovább indultunk, mígnem a jobb oldalról nyíló harmadik ajtón léptünk be. Odabenn két lány szorgoskodott, éppen az utolsó kancsó forró vizet töltötték a kádba. Azonnal haptákba vágták magukat, amint meghallották a ház úrnőjének hangját, azonban szemeikbe egyből bizalmatlanság költözött, amint megláttak engem. Nagyon jól tudták, hogy ki vagyok és nem igazán örültek nekem. Olivia asszony egy székhez kísért, hogy leülhessek.
– Nekem most mennem kell, de a lányok mindenben segítenek. – nézett parancsolóan a cselédekre.
Távozáskor még kedvesen megérintette a vállamat és némán rám mosolygott. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Figyelmem lassan az előkészített fürdőre vándorolt, miközben ő csendesen távozott. Szerencsére gyógynövények és finom olajok illatát éreztem a levegőben. Az átlagos emberek már egy egyszerű fürdőnek is nagyon tudnak örülni, de engem attól csak a hideg ráz ki, egyedül így vagyok képes elviselni a víz közelségét. Volt még valami más is a levegőben, valami, amit már régóta jól ismerek: félelem. A két cselédlány valósággal remegett ahogy ott álltak alig két méterre tőlem. Egyikük még hátrált is egy lépést, ahogy rájuk néztem.
– Nem kell maradnotok, ha nem akartok. Tudom jól, hogy féltek tőlem.
Az ajtóhoz közelebb álló lány azon nyomban ki is ment, ám a másik továbbra is eltökélten állt a kád mellett.
– Te miért nem mész el? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Az asszonyom megparancsolta, hogy legyek az ön segítségére, nem akarok ellentmondani neki, ehhez igazán nincs jogom.
Látszott rajta, hogy nem túl szívesen marad, tényleg csak Olívia asszony szavának akar engedelmeskedni. Ennek ellenére így is nagy bátorságra vall részéről, hogy társával szemben ő félelmén felülkerekedve képes egy levegőt szívni velem. Őszintén szólva nem is várok el tőle az égvilágon semmit. Letoltam a vállaimról a köntös finom anyagát és kihúztam belőle a karjaimat. Szerettem volna látni, hogy fest a sebem a kötés alatt. A doktor elég alaposan bekötözött, talán még túlságosan is. A kötés vége valahol a hátamon volt rögzítve, próbáltam elérni, de nem láttam, hogy pontosan hol is van. Ekkor a lány kicsit remegve ugyan, de odalépett hozzám.
– Szabad? – kérdezte félve.
– Persze.
Remegő kezekkel kezdte bogozni rajtam a kötést.
– Nem kell félned, eszem ágában sincs bántani téged.
Lassan tekeredett rólam a fehér anyag, az alulsó pár rétegen megszáradt vérfoltok sötétlettek. Mikor végre az utolsó rétegtől is megszabadultam alaposan szemügyre vettem, hogy mit is műveltek velem. Három vágás egymáshoz egészen közel, egyenesen a szívem fölött. Az ördögbe is, de jól tudott célozni az a nyavalyás! Szerencsére az orvos finom apró öltésekkel varrta össze. Rövid időn belül már nyoma sem lesz. Óvatosan végigfuttattam rajtuk az ujjaimat és akaratlanul is a hideg rázott ki.
Folytatás itt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése