Haladjunk má' ezzel is kicsit

Ma egész nap "agyalósban" voltam, vagyis inkább csak merengtem mindenféle napi teendőim közepette és délutánra eljutottam a hossza órákon át történő monitorbámulás mellett történő alig néhány sor írásához.
előzmény

Azt hiszem jobban teszem, ha nem erőlködöm tovább, az a helyzet, hogy még mindig rám fér a pihenés. Fogalmam sincsen, hogy mikorra leszek ismét a régi formámban, pedig jobban járnék vele, ha minél hamarabb sikerülne. Ugyanis, ha nem jelenek meg záros határidőn belül a megbízómnál a babával, akkor aztán megnézhetem magam. Egyáltalán nem arról van szó, hogy bármit is csinálnának velem, azt ugyan nem mernék, legalábbis én azt hiszem. Sokkal inkább a nekik tett ígéretem az ami most nyomaszt. Fenébe az egésszel, éppen elé nagy hülyeségnek tartják már, hogy ilyen csip-csup emberi dolgokba ártom bele magam. Sajnos nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok. Már majdnem sikerült tökéletesen hasznavehetetlennek nyilvánítanom magam, mikor az ajtó halk nyikorgását meghallottam. A hang irányába fordítottam a fejem és egy pillanatra kinyitottam a szemem. Ismét ő volt az, a nő, akinek az életemet köszönhetem. Megigazította a takarómat és leült az ágy szélére.
– Miért...? – próbáltam ismét kérdezni őt.
– Örökösen ez a miért, ráérsz ezzel majd ha jobban leszel. – pirított rám finoman – A nevem Olivia, én vagyok ennek a háznak az úrnője. Mi a neved?
– Anna Beth... – adtam meg magam némi habozás után.
– Nos úgy látom végre sikerült megnyugodnod valamelyest. Garantálhatom neked, hogy amíg ebben a házban vagy, nem esik bántódásod.
Valamiért kételkedve fogadtam a szavait. Ezt tényleg abban a házban mondja, ahol nem sokkal ezelőtt megpróbáltak megölni? Nem sokkal ezelőtt... Ezen most egy kicsit gondolkodóba estem.
– Mióta vagyok itt?
– Több mint egy teljes napig feküdtél eszméletlenül.
Hát ez remek... Ahogy igyekeztem utánaszámolni a dolgoknak, már legalább három napja, hogy utoljára más vért is éreztem a számban a sajátomon kívül. Csoda, hogy idáig is bírtam anélkül, hogy bekattantam volna. Tényleg itt az ideje, hogy minél hamarabb lelépjek innen. Próbáltam ismételten felülni az ágyban, de segítséggel is nehezen ment.
– Ne erőltesd magad.
– Mennem kell...
– Ne beszélj butaságokat. Fel sem bírsz állni, nemhogy elmenni innen. Különben is, a vendégem vagy! – mondta parancsolóan.
Halkan kopogtak az ajtón, majd pár pillanat múlva benyitott egy cselédlány. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam. Poharat és egy kancsót hozott ezüsttálcán. A vér ismerős illata kezdte átjárni a szobát. A gondolataim kezdtek elkalandozni és akaratlanul is megharaptam az ajkam. A tálcán csörgő üvegek zaja térített magamhoz, ugyanis szegény lány valósággal remegett a félelemtől, ahogy közeledett. Letett mindent az asztalkára és amilyen sietve csak tudott távozott.
– Nézd el neki, nem igazán mindennapos a magadfajta vendég nálunk.
Miközben megtöltötte a poharat, azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon honnan szerezhették, de jobban megfigyelve az illatot, már tudtam. Marhavér.
– Sajnálom, mi csak ezzel szolgálhatunk, de remélem megfelel. – nyújtotta át a poharat.
Csak most ébredtem tudatára, hogy mit is jelent éhesnek lenni. Egy utolsó patkánnyal is beértem volna, ha azt teszik elém... Mondhatni eléggé kilátástalan volt a helyzetem. Az ujjaimat ráfontam a pohár üvegére. Még meleg volt. Egyáltalán nem volt nehéz, de most alig bírtam megtartani a kezeim között. Egyik kezével felém nyúlt és segített megtartani a poharat. Mohón kortyoltam az éltető vörös nedűt, bár máskor biztosan pocséknak találtam volna, most mégis mennyei volt.

Folyt. köv.