Csak lesz ebből valami a végére...
Olyan lett amilyen, de ez kavargott folytatásként a fejemben... Nem egészen ilyennek gondoltam, de helyenként valamiért nehezemre esett úgy forgatni a sorokat, hogy jó legyen, kezdek megint abba a hibába esni, hogy gyorsan akarok mindent leírni, amint kigondolom, bár legtöbbször nem éppen ez a legmegfelelőbb ötlet. No mindegy. Előzmény itt....
A lány kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb visszaérjen a terembe, de még így is sikerült öt percet késnie, ráadásul az óraadó erre kifejezetten allergiás is volt.
- Maga pedig hol járt ezidáig fiatal hölgy? - nézett rá szigorú tekintettel.
- Elnézést kérek a késésért, Lacroix kisasszonnyal voltam.
- Ezúttal sikerült megúsznia, de többet elő ne forduljon!
- Igenis tanár úr! - vágta magát vigyázzba.
- Most pedig üljön le a helyére.
Minden szempár őt kíváncsian őt követte, ha nem órán lettek volna minden bizonnyal kérdések özönével árasztották volna el, de ez alkalommal szerencséje volt. Az elkövetkező órákon figyelmesen jegyzetelt, itta a tanárok szavait. Nem akart csalódást okozni a szüleinek, akik mindent feláldoztak azért, hogy ő most itt lehessen. Bár igaz édesanyja a kezdetektől vonakodott tőle, hogy ebbe az intézménybe kerüljön, nem akarta, hogy az egyetlen lánya vámpírok közelében legyen, nem hogy még a későbbiekben velük is dolgozzon, ahhoz túlságosan is féltette őt. Ellenben édesapja és az öccse mindenben támogatták. Apjának régi álma volt, hogy a lánya egyszer nagy ember lesz, még sokra fogja vinni. Lucy ennek megfelelően igyekezett minden elvárásnak megfelelni. Már az első percben elhatározta, hogy keményen fog tanulni és nem riad vissza az égvilágon semmitől sem. A nap meglehetősen eseménytelenül telt egészen a kora délutáni hosszabb szünetig. Az egyik folyosón üldögéltek kinn és beszélgettek, amikor egy felsőbb éves fiú izgatottan szaladt oda a mellettük lévő társasághoz.
- Gyertek gyorsan a négyesbe, iszonyatos nagy balhé lesz!
- Mi az, mi történt?
- Derek és Robin az már megint…
Felcsillantak a szemek és egy emberként pattant fel mindenki.
- Gyertek ti is, ezt látnotok kell! - szólt oda a srác a többieknek.
Egyetlen percbe sem telt már mind ott voltak a tanteremnél. A látvány leírhatatlan volt, a levegőt feszültség fűtötte, az a bizonyos húr addigra már pattanásig feszült, ahogyan a két vámpír egymást méregette odabenn.
- Te alávaló tolvaj! Mégis hogy merészelted?! - vádaskodott Robin.
- Ugyan már ki beszél? Az igazgató kedvence! - szemtelenkedett a fiú.
- Elhallgass, de most azonnal, és kérj bocsánatot azért, amit tettél!
- Mert különben? - heccelte tovább a srác.
- Na megállj te…!
Robinnak már nem kellett több, erre azonnal nekiugrott. Két kezével teljes erejéből taszítani kezdte hátrafelé, miközben a képébe morgott. Eléggé abszurdnak tűnt a helyzet, mivel annyira törékenynek tűnt a fiú mellet, de ez most egyáltalán nem számított. Derek elkapta a csuklóit, kibillentette az egyensúlyából és az egyik padnak vágta. A bútorok valósággal recsegtek-ropogtak. Robin azonnal visszavágott. Elkapta a torkánál fogva és meg sem állt vele a szemközti falig, ahol is sikerült ripityára zúzniuk az ott lógó tükröt.
- Ez most tényleg nagyon durva - súgtak össze páran.
A fiú mostanra tényleg dühbe gurult. Kirúgta Robin alól a lábát, így próbált meg menekülni a szorításából, de a lány magával rántotta a padlóra. Harapták, marták, ütötték egymást ahol csak érték. A padlót kezdte beteríteni a vérük.
- Valaki menjen és szóljon a tanároknak és az igazgatónak, ez már nem vicc! - szólalt meg az egyikük.
- Szólj Michaelnek is! - kiáltottak az emeletre induló fiú után.
Amire Michael a harmadik vámpír is a terembe ért a helyzet csak tovább durvult. Senki sem mert közbe avatkozni, értelmetlen lett volna. Robin már a földön feküdt, Derek a mellkasán térdelt, és úgy fojtogatta. A fiatal vámpír földbe gyökerezett lábakkal egy pillanatra megrendülve állt meg az ajtóban. A háta mögött megjelent az igazgató.
- Derek, Robin, azonnal hagyjátok abba! - kiáltotta el magát mérgében, de nem akarták meghallani.
- Mire vártok, szedjük már le róla azt az őrültet, mielőtt még megöli! - Utasította a felsőbb éveseket Michael.
Elkapta Derek karjait és a háta mögé csavarta, úgy próbálta meg elrángatni a lánytól, de minden ereje ellenére is segítségre szorult. Szerencsére volt pár tapasztaltabb végzős diák, akikkel együtt sikerült végre a terem túlsó végébe rángatni a vámpírt. Robin mozdulatlanul feküdt. Eközben megérkezett a tanári kar jó része. A fiziológia professzor azonnal a lányhoz sietett és vizsgálni kezdte. Robin kinyitotta a szemeit, nagy próbált nagy levegőt venni, de köhögni kezdett. A professzor aggódni kezdett, ahogy meglátta a lány orrán és a szája szélén lévő vért. Minden kétséget kizáróan a saját vére volt.
- Foglalkozzon inkább azzal az idiótával, szedje ki a szilánkokat a tarkójából! Én megleszek. - mondta miközben feltápászkodott.
- Mégis mi volt ez az egész? - próbálta kérdőre vonni őket az igazgató.
- Kérdezze inkább azt a mocskos tolvajt ott a sarokban. - intett Derek felé – De én inkább mennék ha nem túl nagy gond.
A diákok utat engedtek neki kifelé, de sorra súgtak össze mögötte.
- Később még beszélünk erről. - szólt utána az igazgató.
Robin egyenesen a szobája felé indult az épület másik szárnyába. A léptei lassúak és nehezek voltak, levegőt is alig tudott venni. Az érzékei teljesen tompák voltak, azt sem vette észre, hogy valaki követi. Többször is meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön. Koránt sem volt olyan jól, mint ahogy tűnt, csupán mások előtt nem akart gyengének mutatkozni. Alig várta, hogy eltűnhessen a második emeleti ajtó mögött. A tüdeje kezdett megtelni vérrel, ezért kapott olyan nehezen levegőt. Odabenn a fürdőszobában heves köhögőrohamot kapott, de miután megszabadult a vér nagy részétől már valamivel jobban érezte magát. Ekkor látta meg a tükörben a háta mögött álló Lucyt.
- Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? - förmedt rá.
- Aggódtam, hogy valami nagyobb baja lesz és úgy tűnik igazam is van.
- A helyzet eléggé nyilvánvaló, így ha már itt vagy akkor segíts kicsit. Először is csukd be az ajtót, kulcs az asztalon, nem akarok látni senkit!
A lány engedelmeskedett kétszer is ráfordította a zárat, sőt a biztonság kedvéért ellenőrizte is. Mire visszament a fürdőbe Robin már a padlón ült, hátát a fürdőkádnak vetve. Most látszott rajta igazán, hogy mennyire rosszul is néz ki.
- Úgy érzem, hogy az a rohadék eltörte két bordámat is jobb oldalt, miatta ott a tüdőmnek is kaput egy időre. - ismét köhögött - Kiugrott a helyéről a bal vállam is, először azt kéne helyre tenni, a többi most nem érdekel.
Lucy kezdett egyre riadtabb lenni, ez Robinnak is feltűnt.
- Ne csak állj ott, gyere és segíts!
A lány most érintett meg életében először egy igazi, élő és lélegző vámpírt. Tudta, hogy mit kell tennie, az öccse is járt már így, látta, hogy mit csináltak vele a kórházban. Pár perc múlva már meg is voltak. Lucy látta, hogy a karmolások és zúzódások alig akarnak gyógyulni a lány testén. Eléggé nagy lehet a baj, de Robin ennek ellenére mégis mosolygott.
- Tudod azért annak mégis örülök, hogy sikerült elég rendesen bevernem az orrát annak a majomnak és néhány csontját is eltörtem mellé.
A lány erre nem igazán tudott mit felelni, inkább egy nedves törülközővel kezdte letörölni a vért az arcáról.
- Még a nevedet sem tudom… - gondolkodott el.
- Lucy Bennett vagyok kisasszony.
- Hagyd már ezt a baromságot, privátban csak Robin.
- Robin. - mondta bátortalanul.
folytatás itt...
A lány kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb visszaérjen a terembe, de még így is sikerült öt percet késnie, ráadásul az óraadó erre kifejezetten allergiás is volt.
- Maga pedig hol járt ezidáig fiatal hölgy? - nézett rá szigorú tekintettel.
- Elnézést kérek a késésért, Lacroix kisasszonnyal voltam.
- Ezúttal sikerült megúsznia, de többet elő ne forduljon!
- Igenis tanár úr! - vágta magát vigyázzba.
- Most pedig üljön le a helyére.
Minden szempár őt kíváncsian őt követte, ha nem órán lettek volna minden bizonnyal kérdések özönével árasztották volna el, de ez alkalommal szerencséje volt. Az elkövetkező órákon figyelmesen jegyzetelt, itta a tanárok szavait. Nem akart csalódást okozni a szüleinek, akik mindent feláldoztak azért, hogy ő most itt lehessen. Bár igaz édesanyja a kezdetektől vonakodott tőle, hogy ebbe az intézménybe kerüljön, nem akarta, hogy az egyetlen lánya vámpírok közelében legyen, nem hogy még a későbbiekben velük is dolgozzon, ahhoz túlságosan is féltette őt. Ellenben édesapja és az öccse mindenben támogatták. Apjának régi álma volt, hogy a lánya egyszer nagy ember lesz, még sokra fogja vinni. Lucy ennek megfelelően igyekezett minden elvárásnak megfelelni. Már az első percben elhatározta, hogy keményen fog tanulni és nem riad vissza az égvilágon semmitől sem. A nap meglehetősen eseménytelenül telt egészen a kora délutáni hosszabb szünetig. Az egyik folyosón üldögéltek kinn és beszélgettek, amikor egy felsőbb éves fiú izgatottan szaladt oda a mellettük lévő társasághoz.
- Gyertek gyorsan a négyesbe, iszonyatos nagy balhé lesz!
- Mi az, mi történt?
- Derek és Robin az már megint…
Felcsillantak a szemek és egy emberként pattant fel mindenki.
- Gyertek ti is, ezt látnotok kell! - szólt oda a srác a többieknek.
Egyetlen percbe sem telt már mind ott voltak a tanteremnél. A látvány leírhatatlan volt, a levegőt feszültség fűtötte, az a bizonyos húr addigra már pattanásig feszült, ahogyan a két vámpír egymást méregette odabenn.
- Te alávaló tolvaj! Mégis hogy merészelted?! - vádaskodott Robin.
- Ugyan már ki beszél? Az igazgató kedvence! - szemtelenkedett a fiú.
- Elhallgass, de most azonnal, és kérj bocsánatot azért, amit tettél!
- Mert különben? - heccelte tovább a srác.
- Na megállj te…!
Robinnak már nem kellett több, erre azonnal nekiugrott. Két kezével teljes erejéből taszítani kezdte hátrafelé, miközben a képébe morgott. Eléggé abszurdnak tűnt a helyzet, mivel annyira törékenynek tűnt a fiú mellet, de ez most egyáltalán nem számított. Derek elkapta a csuklóit, kibillentette az egyensúlyából és az egyik padnak vágta. A bútorok valósággal recsegtek-ropogtak. Robin azonnal visszavágott. Elkapta a torkánál fogva és meg sem állt vele a szemközti falig, ahol is sikerült ripityára zúzniuk az ott lógó tükröt.
- Ez most tényleg nagyon durva - súgtak össze páran.
A fiú mostanra tényleg dühbe gurult. Kirúgta Robin alól a lábát, így próbált meg menekülni a szorításából, de a lány magával rántotta a padlóra. Harapták, marták, ütötték egymást ahol csak érték. A padlót kezdte beteríteni a vérük.
- Valaki menjen és szóljon a tanároknak és az igazgatónak, ez már nem vicc! - szólalt meg az egyikük.
- Szólj Michaelnek is! - kiáltottak az emeletre induló fiú után.
Amire Michael a harmadik vámpír is a terembe ért a helyzet csak tovább durvult. Senki sem mert közbe avatkozni, értelmetlen lett volna. Robin már a földön feküdt, Derek a mellkasán térdelt, és úgy fojtogatta. A fiatal vámpír földbe gyökerezett lábakkal egy pillanatra megrendülve állt meg az ajtóban. A háta mögött megjelent az igazgató.
- Derek, Robin, azonnal hagyjátok abba! - kiáltotta el magát mérgében, de nem akarták meghallani.
- Mire vártok, szedjük már le róla azt az őrültet, mielőtt még megöli! - Utasította a felsőbb éveseket Michael.
Elkapta Derek karjait és a háta mögé csavarta, úgy próbálta meg elrángatni a lánytól, de minden ereje ellenére is segítségre szorult. Szerencsére volt pár tapasztaltabb végzős diák, akikkel együtt sikerült végre a terem túlsó végébe rángatni a vámpírt. Robin mozdulatlanul feküdt. Eközben megérkezett a tanári kar jó része. A fiziológia professzor azonnal a lányhoz sietett és vizsgálni kezdte. Robin kinyitotta a szemeit, nagy próbált nagy levegőt venni, de köhögni kezdett. A professzor aggódni kezdett, ahogy meglátta a lány orrán és a szája szélén lévő vért. Minden kétséget kizáróan a saját vére volt.
- Foglalkozzon inkább azzal az idiótával, szedje ki a szilánkokat a tarkójából! Én megleszek. - mondta miközben feltápászkodott.
- Mégis mi volt ez az egész? - próbálta kérdőre vonni őket az igazgató.
- Kérdezze inkább azt a mocskos tolvajt ott a sarokban. - intett Derek felé – De én inkább mennék ha nem túl nagy gond.
A diákok utat engedtek neki kifelé, de sorra súgtak össze mögötte.
- Később még beszélünk erről. - szólt utána az igazgató.
Robin egyenesen a szobája felé indult az épület másik szárnyába. A léptei lassúak és nehezek voltak, levegőt is alig tudott venni. Az érzékei teljesen tompák voltak, azt sem vette észre, hogy valaki követi. Többször is meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön. Koránt sem volt olyan jól, mint ahogy tűnt, csupán mások előtt nem akart gyengének mutatkozni. Alig várta, hogy eltűnhessen a második emeleti ajtó mögött. A tüdeje kezdett megtelni vérrel, ezért kapott olyan nehezen levegőt. Odabenn a fürdőszobában heves köhögőrohamot kapott, de miután megszabadult a vér nagy részétől már valamivel jobban érezte magát. Ekkor látta meg a tükörben a háta mögött álló Lucyt.
- Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? - förmedt rá.
- Aggódtam, hogy valami nagyobb baja lesz és úgy tűnik igazam is van.
- A helyzet eléggé nyilvánvaló, így ha már itt vagy akkor segíts kicsit. Először is csukd be az ajtót, kulcs az asztalon, nem akarok látni senkit!
A lány engedelmeskedett kétszer is ráfordította a zárat, sőt a biztonság kedvéért ellenőrizte is. Mire visszament a fürdőbe Robin már a padlón ült, hátát a fürdőkádnak vetve. Most látszott rajta igazán, hogy mennyire rosszul is néz ki.
- Úgy érzem, hogy az a rohadék eltörte két bordámat is jobb oldalt, miatta ott a tüdőmnek is kaput egy időre. - ismét köhögött - Kiugrott a helyéről a bal vállam is, először azt kéne helyre tenni, a többi most nem érdekel.
Lucy kezdett egyre riadtabb lenni, ez Robinnak is feltűnt.
- Ne csak állj ott, gyere és segíts!
A lány most érintett meg életében először egy igazi, élő és lélegző vámpírt. Tudta, hogy mit kell tennie, az öccse is járt már így, látta, hogy mit csináltak vele a kórházban. Pár perc múlva már meg is voltak. Lucy látta, hogy a karmolások és zúzódások alig akarnak gyógyulni a lány testén. Eléggé nagy lehet a baj, de Robin ennek ellenére mégis mosolygott.
- Tudod azért annak mégis örülök, hogy sikerült elég rendesen bevernem az orrát annak a majomnak és néhány csontját is eltörtem mellé.
A lány erre nem igazán tudott mit felelni, inkább egy nedves törülközővel kezdte letörölni a vért az arcáról.
- Még a nevedet sem tudom… - gondolkodott el.
- Lucy Bennett vagyok kisasszony.
- Hagyd már ezt a baromságot, privátban csak Robin.
- Robin. - mondta bátortalanul.
folytatás itt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése