Íme a jól megérdemelt folytatás...

Kicsit elmélkedtem tegnap és arra jutottam, hogy ezzel is haladnom kellene valamikor. Az ötletek jönnek-mennek, mindig átírom valahol, de lassan fixálni kéne a részeket.
Előzmény itt...

Eközben odalenn a tanteremben a tömeget szétoszlatták. A diákok már javában a következő órájukon ültek, bár titkon még mindig az imént történteken csámcsogtak, különös tekintettel az első évfolyamosokra. Ők még most láttak először testközelből két vámpírt ilyen komolyan egymásnak esni. Dereket csak mostanra engedte el a fiziológia professzor, ezidáig a fali tükör szilánkjait szedegette az irodában a tarkójából. Persze közben megkapta tőle a jól megérdemelt leszidást, hogy miért is kellett ekkora cirkuszt csinálniuk. Jó néhány diák majd’ halálra rémült tőlük, különösen a fiatalabb lányok. Többeket kénytelenek voltak a délutáni órák alól mentesíteni. Az igazgató Robint igyekezett elővenni, de mindhiába a lány bezárkózott a szobájába és a kopogtatás ellenére nem hajlandó ajtót nyitni. Egyedül Michael tűnt valamilyen szinten higgadtnak, professzor irodája előtt várt Derekre. A vámpír dühösnek tűnt, mikor végre-valahára kilépett az ajtón.
– Beszélnünk kell. – szólította meg Michael.
– Te csak egy taknyos kölyök vagy, nincs jogod kioktatni engem!
– Szó sincs ilyesmiről, csak úgy érzem van pár dolog, amiről tudnod kell.
– Nem érdekelsz! – indult tovább a folyosón.
– Derek, kérlek! – ragadta meg a karját.
A fiú tudta, hogy nem úszhatja meg egykönnyen, ennyire már kiismerte az elmúlt néhány hónap alatt az újoncot. Jobban jár, ha beadja a derekát, különben képes napokig a nyomában koslatni.
– Mit akarsz?!
– Ne itt, nem kellene mindenkinek hallani.
Az épület végében lévő egyik üres terembe vonultak el, még mielőtt a következő szünetet megkezdhették volna. Úgy tűnt, hogy valami elég komoly dologról van szó. Derek leült a tanári asztalhoz, Michael vele szemben a túloldalon.
– Tényleg megloptad Robint? – szegezte egyenesen neki a kérdést.
– Nem loptam, csak kölcsön vettem. Később úgyis visszaadtam volna neki, de különben is nem tartozom neked magyarázattal.
– Azt hiszem megfeledkeztél valamiről… – célzott óvatosan.
– Mégis miről? – morgolódott.
– Az akadémia kvótája két vámpírt is nehezen képes eltartani, mi pedig hárman vagyunk itt. De biztosan elmondták neked is amikor ide kerültél. – igyekezett óvatosan fogalmazni.
– Ez baromság. Csak azért találták ki, hogy azt higgyék függünk tőlük. Egyébként meg Robin az igazgató kedvence, biztosra veszem, hogy jut neki egy kis mellékes.
– Igaza volt, te tényleg egy idióta vagy!
Derek felugrott a székből, átnyúlt az asztal fölött és elkapta Michael pólóját a nyakánál.
– Mégis mit képzelsz!
– Neki sem jut több, mint neked, vagy nekem, sőt…
– Most meg mire célzol?
– Az adagja felét nekem adta.
Derek kissé hitetlenül meredt rá, de lassan elengedte.
– Szerinted ha elég vérhez tudna jutni, akkor nem kellett volna játszva leállítania téged, te mégis lazán a padlóra tudtad küldeni. Vagy talán tévedek?
– Mégis miért tett volna bármi ilyet?
– Mert megkértem rá.
Ezzel úgy tűnt valóban sikerült gondolkodóba ejtenie.
– Most őszintén, szerintem egy bolond van itt, az pedig ő. Miért lenne akkora marha, hogy önként lemondana egy adag vérről?
– Te ezt tényleg nem érted.
– Akkor világosíts fel kérlek. – mondta ironikus hangnemben.
– A túlélésben néha minden vérnél többet segíthet egy jó barát, de ahogy elnézem, ti sosem lesztek azok.
– Ugye tudod, hogy kezdesz úgy beszélni, mit a profok?
– Akkor visszaadod neki?
– Már nincs meg.
– Ez most komoly?
– Teljesen.
– Hogy lehettél képes…?! – csapott az asztalra.
– Nyugi öcsi!
– Hogy lehetnék nyugodt?!?! Felfogod te egyáltalán, hogy mit csináltál?
– Jól van na, aláírom, hogy igazad van, nem kellett volna lopnom tőle. Szerinted, ha kérek, akkor adna nekem is, mint neked?
Ekkora egy idiótát még nem hordott a hátán a föld, és még ráadásul pofátlan is. Igaz, hogy tíz évvel idősebb mint Michael, de sokkalta éretlenebbül viselkedik. Úgy látszik még sokat kell tanulnia, a legjobb mesternek a közelben pedig Robin mutatkozik. Mind korban, mind gondolkodásmódban messze felettük áll. Az előbbi kérdés hallatán Michael csak a fejét fogta.
– Most meg mi van?
– Könyörgöm, még ha nem is érdekel a dolog legalább kérj bocsánatot tőle! Gondolj arra, hogy ha továbbra is csak kevered itt a bajt, akkor rövid úton kitesznek, és szerezhetsz magadnak vért ahonnan akarsz! – próbált érvelni.
Úgy tűnt Derek egy kicsit mintha valóban elgondolkodott volna. Három évvel ezelőtt Robin volt az aki idehozta őt az utcáról, voltaképpen neki köszönhet mindent. Sokkal erősebb volt nála, az első napon is simán falhoz kente amikor megfeledkezett magáról és „úgy” nézett az egyik diákra. Ezúttal valóban nem stimmel valami. Derek tekintete megváltozott, sokkal komolyabb lett, végre elkezdett nem csak magára gondolni.
– Akkor most te azt állítod, hogy valójában két vámpírnak elég adagon kell osztoznunk? Hogy is van ez?
– Tudod jól, hogy a legtöbb ilyen helyen csak félvérek vannak. Ekkora kvótával egy intézmény belőlük négyet is játszva eltart. Finoman szólva velünk nem terveztek.
– Erre mondják, hogy szívás.
– Valóban az. Az igazgató igyekszik megoldani valahogy a helyzetet, de úgy néz ki sehogy sem akarnak vagy tudnak nagyobb keretet biztosítani a számunkra. Ő pedig csak segít ahogy tud. – célzott végül Robinra.
– Francba! Ezek után nem csodálom, hogy olyan zabos volt… Majdnem egy fél adaggal vittem el tőle. Jól felhecceltem és a torkának estem. Azok után, amit mondtál, csoda, hogy a saját lábán el bírt menni. Nem is gondoltam volna….
– Gratulálok, végre beláttad, hogy igazam van.
– Néha, még neked is lehet igazad öcskös, de csak néha! – mosolygott.
– Ezt most fejezd be, inkább menj és kérj bocsánatot, az lesz mindenkinek a legjobb.
Derek megfogadta a tanácsot és indult az emeletre. Még soha egyikük sem járt itt nála. Meg sem fordult a fejünkben, hogy ide merészkedjenek, ez amolyan íratlan tabu volt a számukra. Mindenkinek meg van a saját területe, amit jobb tiszteletben tartani. Kopogott az ajtón, de nem jött válasz. Odabentről halk neszek szűrődtek ki. Ismét kopogott, mielőtt megpróbált benyitni az ajtón, de az kulcsra volt zárva. A levegőben idáig érezte a vér szagát, nem akármilyen vérét, vámpírvér volt. Hirtelen még mintha kiverte volna a hideg veríték, még a szőr is felállt a hátán. Ismét végigpörgetett magában minden apró részletet és arra jutott, hogy csak azért kerekedhetett felül rajta korábban, mert a lány túlságosan is gyenge volt. Most már átkozta magát azért amit tett, tekintve, hogy milyen erővel verte össze, biztosan komolyabb baja esett. Igazából nem is ez aggasztotta, hanem az, hogy mit fog kapni, ha visszatér a régi ereje.

A folytatás persze már ezerrel tervben, csak hangulat és idő kell :)