Cassandra útja
Pont ma gondoltam erre a kis szösszenetemre, úgy gondoltam megosztom veletek. Oh istenem, azok a drága jó trópusi ökológia kurzusok, hogy azon mikre nem volt ideje az ember lányának!
Cassandra vagyok, egy 19 éves, átlagosnak mondható lány. Bár azt hogy átlagos nem mindenki veszi észre, például az anyám. Mióta az eszemet tudom, úgy érzem, mintha egy üvegbura alatt nevelne. Alig tudok valamit a külvilágról, csupán azt, amit olvasok, vagy mondanak nekem. Szerettem volna kimenni a ház előtti parkba, de ő és a férje ismét nem engedtek ki. Csak a ház falai között lévő belső udvarba mehetek, mint mindig. Már nagyon unom ezt az egészet. Nem tudom miért lehet ez, talán az apám miatt, akit sohasem ismertem. Szomorúan ültem az ablakban és néztem a ház előtt játszadozó mostohahúgomat és az öccsét. Nem tudom, mi lehet a baj velem, pedig ugyanolyan vagyok, mint bárki más, leszámítva talán a fekete hajamhoz társuló tengerkék szemeimet. Szörnyen érzem magam, be vagyok zárva a saját otthonomba. Anyámnak biztosan megvan rá az oka, mivel ezen kívül bármit kérhetek tőle és megadja. Tudom jól, hogy szeret, de valamit eltitkol előlem és ebbe kezdek belebolondulni. Akárhányszor erre a témára terelem a szót, ő mindig ideges lesz, és veszekedés a dolog vége. Nevelőapámmal nem is beszélek a dologról, ugyanis ő úgy tesz, mintha a világon sem volnék. Egyszerűen csak átnéz rajtam, mintha ott sem lennék. A helyzet most is siralmas: anyámmal ismét összevesztem, de ezúttal a nevelőapám is fültanúja volt. Mikor kiviharzottam a szobából, hallottam, ahogy vitázni kezd anyámmal, rólam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Berohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Az ágyra zuhantam, arcomat a párnába temettem, és zokogni kezdtem. Az éjszaka közepén tértem magamhoz. Hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntöttem, hogy megteszem azt, amit egész életemen át tiltottak nekem. Kimásztam az ablakon és meg sem álltam, míg elég messze nem jutottam a házunktól. Nem akartam visszamenni, de azt sem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Egy biztos volt: el kell tűnnöm, még a környékről is, hiszen ha anyám kerestetni kezd, akkor itt hamar megtalálnának. Elindultam, és addig mentem, amíg csak a lábam bírta. Körbenéztem, és rádöbbentem, hogy egy erdőben vagyok. Szerencsére meleg nyár volt, így a következő éjszaka hidegét nagyobb gond nélkül átvészeltem. Reggel farkaséhesen ébredtem. Lehetett volna legalább annyi eszem, hogy valami ennivalót hozzak magammal. Szerencsére néhány percnyi keresgélés után találtam egy málnabokrot. A semminél ez is jobb. Amennyit csak tudtam, magamba tömtem az érett gyümölcsökből. Délelőtt eleredt az eső. Muszáj volt tovább mennem, így nem foglalkoztam vele. Lassan már bokáig érő sárban haladtam és bőrig áztam. Alig láttam valamit az arcomba hulló kövér esőcseppektől. Sikerült elesnem az egyik fa gyökerében. Most aztán már megnézhetem magam, elázva és tetőtől-talpig sárosan. A ruhám is több helyen elszakadt az ágak miatt. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, mikor a távolban egy várost láttam volna meg. Ennél jobban még nem örültem soha semminek. Boldogan szaporáztam meg a lépteimet. Közelebb érve kezdett úgy tűnni, hogy egy kikötőváros felé tartok. Látni lehetett a hajók vitorláit. Ahogy elértem a város határát, ismét eszembe jutott, hogy milyen szörnyen nézek ki. Nem akartam feltűnést kelteni, így a házak árnyékában húztam meg magam. Néhány helyről sikerült némi ennivalót elemelnem, és elégedetten majszoltam az egyik fal tövében. Ekkor egy kissé ijesztő, de nagyszabású ötletem támadt: fel kell jutnom egy hajóra a kikötőben. Így már elég messze, sőt túl messze juthatok arról a vidékről, ahol eddig éltem. Elindultam hát a hajók felé. Az eső is elállt és egyre többen jelentek meg az utcán. Kezdtem biztonságban érezni magam, ugyanis a tömegben könnyebb elrejtőzni. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű feljutni egyik hajóra sem, ha csak felmászok, akkor a tenger közepén kidobnak, mint potyautast. Valahogy meghívást kell szereznem az útra, bár ez nem lesz könnyű. Ebben a pillanatban, a távolban a tömeg kezdett kettéválni, utat engedve valakinek. Próbáltam közelebb jutni, hogy lássam, ki is lehet az. Mikor már úgy húsz méterre lehettem, akkor láttam, hogy egy tőlem alig két évvel idősebb lány volt az, előkelő ruhában, díszes kísérettel. Éreztem, hogy eljött az idő, most vagy soha. Ledörgöltem az arcomról és a kezeimről a sarat és elindultam a lány felé, át a tömegen. Meglepően hamar értem oda hozzá. Kivártam a megfelelő alkalmat és odaléptem mellé. Megfogtam a kezét, térdre rogytam, és esdeklően néztem rá:
- Kisasszony, kérem, vigyen magával!
A lány rám nézett, elcsodálkoztam, hogy annak ellenére, ahogyan kinéztem, szóba állt velem és nem engedte el a kezem. Kicsit elgondolkodott, majd a következőt felelte:
- Talán még a hasznodat vehetném.
Intett az őröknek, hogy nyugodtan engedjenek fel vele a hajóra.
- Köszönöm kisasszony, nagyon köszönöm. – nem győztem hálálkodni.
Boldogan lépdeltem az árnyékában felfelé a hajóra. Odalentről kíváncsi és irigy tekintetek követtek. Nem törődtem velük, boldog voltam, tudván, hogy útban vagyok a szabadság felé. Követtem a hajó fedélzetén át, egészen a kabinjáig. Odabenn leült a drága kelmékkel leterített ágyra. Én letelepedtem elé a padlóra.
- Mi a neved? – kérdezett.
- Cassy.
- Rendben Cassy. Tudnod kell, hogy én LeRoy kisasszony vagyok, a nagyméltóságú Damien LeRoy lánya. Te pedig a szolgálóm leszel ezen az úton. Ha nem követed az utasításaimat, akkor sajnos vége lesz az utadnak. Remélem megértetted!
- Igen kisasszony.
- Nagyon helyes. Most pedig menj és keresd meg a cselédeket. Ők majd adnak tiszta ruhát és megfürödhetsz.
Kifelé menet tiszteletteljesen meghajoltam, mielőtt bezártam volna az ajtót. Hamarosan megtaláltam a cselédek szállását. Nagyon kedvesek voltak hozzám, egyből körülrajongtak, hiszen én voltam az új lány. A rengeteg szoknya csak úgy suhogott körülöttem. Volt, aki a fürdőt készítette, mások a sáros ruhát fejtették le rólam, két lány pedig már az új ruhámat kereste. Tudtam, hogy bíznom kell bennük, mivel fogalmam sincs, hogy mit is kell egy szolgálónak csinálnia, ők legalább segíthetnek, tanulhatok tőlük egyet s mást. Hamar lecsutakoltam magamról minden piszkot és belebújtam az új ruhámba. Hófehér blúzt és halványkék szoknyát kaptam. Kezdtem végre ismét embernek érezni magam. Mindezek után visszamentem újdonsült úrnőm szállására. Illedelmesen bekopogtam, majd beléptem. A kisasszony még mindig az ágynál volt, de már feküdt. Mikor beléptem nem mozdult, csak a tekintetét emelte felém.
- Remek, ezt már szeretem. Hamarosan kifutunk. Rengeteg dolog vár még rád. Először is ki kell pakolnod a holmijaimat. Remélem, elég ügyes leszel. Vacsora előtt egy órával keresni foglak. Addig is megyek, ismerkedem egy kicsit a többi utassal. – mondta fellengzően.
Felkelt az ágyról és kifelé indult. Gyorsan megelőztem és szélesre tártam előtte a kabin ajtaját.
- Jó szórakozást kisasszony. – mondtam mintegy búcsúzóul.
A lány elégedetten mosolygott rám. Azt hiszem, most sikerült egy jó pontot szereznem nála. Mikor kiment, ajkaimat a megkönnyebbülés sóhaja hagyta el. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Ebben a pillanatban szolgák egész hada jött be, utazóládákat hozva magukkal. Csak álltam ott némán, amíg mindet le nem rakták egymás mellé. Négy darab volt összesen. Kíváncsi voltam, és kinyitottam az egyiket. Finom női ruhák voltak benne, olyanok, melyeket anyám csak a legelőkelőbb bálokra vett volna fel. – Szóval ezekben lenne az úrnőm holmija. Mégis hová fogom rakni ezt a sok mindent? – töprengtem. Jobban körülnéztem, és akkor láttam meg, hogy az ajtó két oldalán két hatalmas szekrény áll. Eddig valahogy fel sem tűnt. Szép sorban elkezdtem kipakolni a szebbnél-szebb ruhákat. Gondosan beakasztottam őket a szekrényekbe. Az utolsó ládában nem ruhák voltak, hanem valami egészen más: cipők és ékszerek. Öt pár cipő, de olyanok, amihez foghatót még sosem láttam. Jobb ötletem nem lévén, a ruhásszekrények aljában rendeztem el őket. Az ékszerekkel valamivel könnyebb dolgom volt. Mindegyik saját kis dobozkával rendelkezett. Ezeket az ágy melletti fésülködőasztal fiókjaiba tettem. - Jó sok ruha, meg minden. Biztosan hosszú lesz az út, ha LeRoy kisasszony így felkészült. – gondoltam. Nem kevés fáradtságomba került mindent elpakolnom. Az igazat megvallva nem is voltam ehhez hozzászokva, odahaza nem kellett ilyesmiket csinálnom, de jelen esetben nem is bántam igazán a dolgot. Mire mindennel végeztem, az úrnőm is megjelent. Utasított, hogy melyik ruháját vegyem elő, amit a vacsorán viselni óhajt. Leakasztottam a szekrényből és az ágyra terítettem. Cipőt is választott hozzá, majd elkezdett öltözködni. Nem küldött ki, bár én már azt gondoltam, hogy megteszi. Odabenn kellett maradnom, hogy segítsek neki. Miután felvette az elegáns bordó ruhát, leült a fésülködőasztalhoz, hogy megigazítsa a frizuráját. Ekkor valami olyasmi történt, amire még álmomban sem gondoltam.
- Remélem nem vagy dühös, amiért így bánok veled. Nekem sem tetszik ez az egész, de hát ez a szokás, és nekem mindent meg kell tennem, hogy apámat minél jobb színben tüntessem fel, és sajnos ez hozzátartozik.
- Nincs okom dühösnek lenni kisasszony. Boldog vagyok, hogy magát szolgálhatom. – feleltem, csöppet sem megjátszva.
- Ha kettesben vagyunk, nyugodtan szólíts Miriamnak. Amúgy meg fölösleges ez az egész színjáték, nagyon ügyes vagy, de látni, hogy még csak nem is vagy szolgálólány.
- Igaza van kisasszony.
A lány egy apró köhintéssel adta tudtomra, hogy nem kéne ennyire távolságtartónak lennem vele.
- Vagyis, igazad van Miriam. – javítottam ki magam ezek után.
- Este még beszélünk, most sietnünk kell, mindjárt kezdik a vacsorát.
Válaszképpen csak bólintottam egyet.
- Szerinted milyen ékszert vegyek hozzá?
- Az a fehér gyöngysor tökéletes lesz. – mondtam immár újult erővel.
- Rendben, akkor vedd elő gyorsan.
Kihúztam a fiókot, a gyöngysort pedig kivettem a kis dobozkából és Miriam nyakába akasztottam. A lány azonnal felpattant és az ajtó felé sietett.
- Kívánj sok sikert!
- Sok sikert kisasszony! – mondtam, miközben kinyitottam előtte az ajtót.
Miriam visszamosolygott rám és nagy szoknyasuhogással eltűnt a folyosón. A vacsora hosszú óráit a cselédek között töltöttem. Ilyenkor, mint megtudtam, van némi szabadidőnk, ugyanis a vacsorát külön erre a célra magukkal hozott inasok szolgálják fel. – Roppant gazdag egy népség ez! – gondoltam magamban. Megragadtuk az alkalmat és mi is megvacsoráztunk. A közben zajló beszélgetésből megtudtam, hogy Miriamon kívül még két házaspár és egy idős özvegyasszony utazik a hajón. A lányok mindenféle hasznos tanáccsal elláttak, mivel érezték, hogy nem vagyok valami jártas a szolgálói dolgokban. Még volt némi időnk, így folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy az egyik lány odahaza már a vőlegénye várja, csak az úrnője engedélyére vár, hogy hozzámehessen. Egy fiatalabb lányt az anyja várja, aki nemrég szülte meg az ötödik gyermekét. A lány még nem is látta a kisöccsét. Annyira jó volt hallgatni ezeket a dolgokat, kezdtem egy kicsit azt érezni, hogy közéjük tartozom. Ennek ellenére, néha láttam némi irigységet a szemükben. Piszkálta őket, hogy én vagyok Miriam szolgálója. Nem is ez, hanem inkább az, hogy milyen egyszerűen felfogadott. Ők mind keményen megdolgoztak azért, hogy szolgálhassanak. Ez kissé furcsán hangzik, de így van. Az egyik lány megszólalt, hogy ideje lassan indulnunk, mert hamarosan vége a vacsorának. Sebtiben összepakoltunk és mindegyikünk a maga dolga után indult. El sem tudom képzelni, mit kéne még csinálnom, hiszen már elég későre járt az idő. Az utamat egyből úrnőm kabinja felé vettem. Miután beléptem, alig telt el néhány perc és Miriam is megjött. Fáradtan és bosszúsan jött be.
- Milyen volt a vacsora? – kockáztattam meg a kérdést.
- Nem volt valami felvillanyozó. Ezek még ilyenkor is csak az üzletről tudnak beszélni. Reméltem, hogy egy idő után felvetnek valami könnyedebb témát is, de tévedtem. Rendesen lefárasztottak. Megvetnéd nekem az ágyat? – kérdezte szokatlan kedvességgel.
- Persze.
Amíg én az ágyneműt pakoltam, addig ő levetette a ruháját és könnyed selyem hálóruhába bújt. Mire végeztem, már a fésülködőasztalnál ült és a haját fésülte.
- Várj, majd segítek.
Odaléptem mögé, kivettem a kezéből a fésűt és fésülni kezdtem. Gyönyörű, könyékig érő, hullámos haja volt. Ez az egész valahogy arra emlékeztetett, ahogy anyám fésült engem gyermekkoromban. Próbáltam erősnek mutatni magam, de egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Valami baj van? – fordult felém Miriam.
- Semmi gond.
- A cselédek mondtak valamit?
- Mondtam, hogy nincs semmi baj. – feleltem kissé ingerülten.
Miriamnak feltűnt, hogy kezdek egyre mérgesebb lenni, így egy időre szüneteltette a párbeszédet. Kifésültem a haját és gondosan összekötöttem egy szalaggal. A lány nem állt fel, csak megfordult a széken, hogy egész testtel felém nézhessen. Végignézett rajtam, és látta a szomorúságot és a reményvesztettséget. Fogalmam sincs, hogy mire gondolhatott ekkor, de az biztos, hogy én jártam a fejében. Az elkövetkező néhány percben olyan kedves volt, mint még soha, már ha lehet ilyet mondani alig egy napi ismeretség után. Mosolyogva indult a szekrényhez. Szélesre tárta az ajtaját és keresgélni kezdett.
- Mit keresel?
- Várj egy kicsit, mindjárt megvan.
Egy másik hálóruhát vett elő, majdnem ugyanolyat, amilyet most viselt. A kezembe adta, és megkért, hogy vegyem fel. Nem volt bátorságom hozzá, ő látta is ezt, ezért mintegy biztatásképpen szúrós tekintettel rám nézett. Amíg öltözködtem, addig ő az ágyról levett kelmékből fekhelyet készített nekem. Nem is tudtam szóhoz jutni, nem értettem igazán, hogy mit is akar.
- Nem akarom, hogy a cselédekkel aludj. Neked nem ez a sorsod.
Ezek a szavak annyira jólestek, hogy azt el sem tudom mondani. Már elég késő volt, de még mindig nem tudtam elaludni. Ezt Miriam is észrevette, ezért beszélni kezdett hozzám. Nem olyan nagy dolgokat mondott, inkább olyan hétköznapiakat. Az előttünk álló útról beszélt. Mondta, hogy a hajó, amin utazunk az egyik leggyorsabb és legbiztonságosabb az egész kikötőben. Erre nagy szükség is volt, mivel az előttünk álló út igen hosszú, át kell kelnünk az egész tengeren. Nagyjából eddig tudtam követni az elbeszélést, ezután azt hiszem az apjáról és a szülővárosáról beszélt, de ez már nem biztos, mert elnyomott az álom. Éjfél körül hatalmas robajra ébredtem. Miriam is ébren volt, a folyosón idegesen rohangáltak a matrózok. A távolból hallani lehetett a cselédek jajveszékelését. Egy férfi hajolt be az ajtón:
- Kisasszony, készüljenek a legrosszabbra, a hajó néhány órán belül el fog süllyedni.
Miriam nagyot nyelt ijedtében. Eljött az idő, hogy most én támogassam őt. Próbáltam megnyugtatni, már amennyire sikerült. Nagy nehezen mind a ketten lehiggadtunk, ezzel szemben a helyzet odakinn egyre tarthatatlanabb lett. Hamar eljutott hozzánk a hír, hogy viharba kerültünk és a hajó léket kapott egy zátonyon és fennakadt. Jelenleg stabil a helyzete, de ez bármikor megváltozhat. Igyekeztünk minél több meleg ruhát magunkra venni, amilyen gyorsan csak tudtunk. Ekkor egy hatalmas reccsenést hallottunk. Miriam felsikított, mire én megfogtam a kezét. Minden mozogni kezdett körülöttünk. A hajótest kettétört. Egymásba kapaszkodtunk és úgy sodródtunk a tárgyakkal együtt. A víz kezdte elönteni a szobát. Sikerült felmérnem, hogy merre lehet a felfelé és Miriamot magam után húzva próbáltam kijutni. Elindultam egy nyílás felé, ami valamikor az ajtó lehetett, de pár lépéssel a cél előtt az egyik szekrény megmozdult. Sikerült eltorlaszolnia az egyetlen kijáratot. Kezdtünk minden reményt elveszíteni, amikor hangokat hallottunk odakintről. Egy férfi volt az. Torkunk szakadtából kiabálni kezdtünk. A szekrény lassan, de biztosan újra megmozdult. Egy kéz nyúlt befelé és segített kijutni a valamikori folyosóra. Amint kinn voltunk, a férfi továbbment, hogy megkeresse a többi utast. Mindketten felfelé indultunk, de ekkor egy újabb robaj rázta meg a hajót. Pár pillanat múlva a hideg tengervízben találtuk magunkat. Még mindig egymás kezét szorítottuk. Szerencsénkre a telihold fénye valamelyest megvilágította a végtelennek tűnő vizet. Körbenéztünk, de csak a hajó roncsait láttuk, embereket sehol. Miriam kezdett kétségbeesni. Tudtam, hogy én nem adhatom meg magam a kétségnek. Legalább egyikünknek higgadt fejjel kell gondolkodnia. Megragadtam egy felém úszó fadarabot és belekapaszkodtam. Társnőm követte a mozdulatom. Már nem tudtam pontosan, hogy mennyi ideig sodródtunk az áramlatokkal, de már hajnalodott, amikor egy szigetet láttunk meg a távolban. Erőnk utolsó morzsáit összeszedve úszni kezdtünk. Megváltás volt ismét szárazföldet érezni a talpam alatt. Fáradtan terültünk el a homokos tengerparton, várva a kihűlt testünket felmelegítő napfényt. Lassan felmelegedtünk és megszáradtunk. Hamarosan Miriam vízért kezdett rimánkodni. Ezt valahol már vártam is, de nem voltam rá felkészülve. Nem tudtam tovább hallgatni a könyörgését, meg már én is kezdtem szomjas lenni. Már elegem volt a sós tengervízből, az elmúlt éjszaka nyeltem belőle éppen eleget. Felkeltünk és elindultunk a sziget belseje felé vizet keresni. A dzsungel hatalmasnak és végtelennek tűnt, akár az szigetet körülvevő tenger. Nem győztük az utunkba kerülő ágakat és leveleket félrehajtani. Több helyen is megvágta az arcomat és a kezeimet. Miriam nehezen viselte a dolgot, de próbálta erősnek mutatni magát. Többször összerezzentünk, amikor ismeretlen zajt hallottunk a fák koronájából. Hál' Istennek csak madarak voltak. Ahogy haladtunk egyre beljebb a fák között, már nagyobb állatokat is láttunk. Fél órás erőltetett menet után csobogást hallottunk.
- Víz! - kiáltott fel boldogan Miriam.
Mindketten rohanni kezdtünk a hang irányába, nem törődve az arcunkba csapódó ágakkal. Egy tisztásra értünk, ahol apró patak haladt és egy vízesés bukott alá. Boldogan ittuk az életet jelentő folyadékot. Elégedetten nyúltunk végig a vízesés melletti füvön. Miriam néhány perc alatt elaludt. Vettem a bátorságot, hogy elinduljak és felderítsem a környéket, de ügyeltem arra, hogy a lány ne essen ki a látóteremből. Követtem a patak folyását, ami néhány méter múlva folyóvá bővült. Itt a növényzet már egész közel férkőzött a vízparthoz. Láttam, hogy valami mozog a vízben. Közelebb mentem, még az egyik benyúló hatalmas kőre is felmásztam. Lehajoltam a víz tükréhez, és mélyen lefelé bámultam. Káprázatos látvány tárult a szemem elé: különféle formájú és színű halak tömege, melyeket még sohasem láttam. Tekintetem felemelve a víz túlsó oldalán egy alakot láttam meg, amint engem figyel. Hirtelen megjelenése nemhogy megdöbbentett, egyenesen megrémített. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Erőt vett rajtam a félelem és a menekülés ősi ösztöne. El akartam futni, de a kő túl nedves volt és megcsúsztam. Kapaszkodni akartam, de nem volt mibe. Ismét a vízben találtam magam. A folyó sodrása nagyon erős volt, nem tudtam az árral szemben úszni, a testemet elragadta a víz. Kapálódzni kezdtem, hátha meg tudok kapaszkodni valamiben, de hiába. Ekkor éreztem, hogy valaki átkarol és húz kifelé. A titokzatos alak volt az. Látta, ahogy elnyel a víz és utánam ugrott. Most szorosan fogott és a part felé tartott velem. Pár perc elteltével már a szárazon voltunk. Ekkor láttam meg, hogy ki is ő igazából. Egy idősebb férfi volt, de egyáltalán nem mondható embernek. Most, hogy csurom víz volt, már láthattam az elhegyesedő füleit. Mikor tekintetem a kezeire tévedt, az ijedségtől felszisszentem. Hatalmas, tűhegyes karmai voltak. Meglátta a szememben a rémületet és szinte azonnal eltűnt a fák között. Visszarohantam Miriamhoz, aki még mindig békésen pihent. A lány azonnal felébredt, ahogy mellé értem. Látta, hogy ideges és rémült vagyok.
- Mi történt?
- Volt ott valaki, vagy inkább valami. Nem ember...
- Bántani akart?
- Nem, segített rajtam.
- Ezt nem értem.
Ekkor elmeséltem neki, hogy mi történt a folyónál. Szóhoz sem tudott jutni a megdöbbenéstől. Kíváncsi volt erre a titokzatos alakra, de jobbnak láttam, ha figyelmeztetésül közlöm vele a rossz előérzetemet. Azt hiszem kezdte már érezni a velünk történt dolgok súlyát. Mindezek ellenére úgy döntöttünk, hogy itt maradunk a víz közelében. Az idő lassan telt, elmúlt dél is, és már kezdtünk éhesek lenni. Élelemről viszont szó sem lehetett, ugyanis egyikünk sem ismerte az ehető növényeket, vadászatra pedig nem is gondoltunk. Csakhamar az éhség úrrá lett rajtunk és korgó gyomorral vágtunk neki a dzsungelnek. Szép lassan egyre beljebb kerültünk és egyre jobban kezdtünk eltévedni. Mikor már azt hittük, hogy nincs tovább, megláttunk egy házat. Felvillant a szemeinkben a remény szikrája. Közelebb érve az erkélyen a furcsa idegen alakját láttam meg. Hátrálni próbáltam, de ő megszólalt, mielőtt még egy lépést is tehettem volna.
- Gyertek be nyugodtan, az ajtó nyitva van.
Nagyon meglepődtem, bárkit el tudtam volna képzelni itt, csak őt nem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire emberi, a folyónál annyira vadnak tűnt. Most láttam először valamiféle torz boldogságot Miriam arcán, mióta csak idekerültünk. Teljesült a vágy, találkozhat a furcsa idegennel..A házba belépve egy hatalmas szobában találtuk magunkat, ez lehetett a nappali, bár egyáltalán nem hasonlított rá. Iszonyatos rendetlenség volt, és mindenfelé könyvek. Az egyik oldalon egy lépcső vezetett fel, valamiféle galériára, ahonnan ajtók nyíltak, feltételezhetően a szobák. A galérián megjelent az idegen és lefelé tartott, hogy üdvözöljön minket.
- Cyrus vagyok. - mondta, miközben sorban kezet rázott velünk.
- A nevem Cassandra, ő pedig Miriam. - mutattam be kissé bátortalan társnőmet.
A kézfogás érdekesre sikeredett, mivel legalább öt centis karmai voltak. Miriam egyáltalán nem ijedt meg, gondolom már beletörődött a helyzetünkbe és próbálta a lehető legjobban kiélvezni. Igyekeztem követni a példáját, de a félelem és a kétség még mindig ott bujkált bennem, pláne amikor láttam, hogy a férfi hogyan bámul rám.
- Elnézést kérek a felfordulásért, de éppen dolgozom.
A felfordulás egy kicsit enyhe kifejezés volt a látottakra. Nemigen tudtunk ezután mit mondani, de a férfi tovább folytatta.
- Érezzétek otthon magatokat. Boldog vagyok, hogy végre erre tévedt valaki. Már régen nem láttam egyetlen embert sem errefelé. Bátran nézzetek körül.
Ez furcsa volt a számomra, de ahogy Miriamra néztem, ez neki is újdonság volt. Egy vadidegen ember, aki nem is ismer minket engedi, hogy szabadon kószáljunk a házában. Cyrus az egyik emeleti szoba ajtajában eltűnt a szemünk elől. Elindultunk a földszinten , hogy felfedezzük a házat. Elsőnek sikerült a konyhát megtalálnunk. Meghökkentünk, amikor beléptünk, mert a padlón egy fura állat pihent. Olyan volt, mint egy kisebb fajta kutya, de valahogy mégis más. Testét sörteszerű fekete szőr borította, a farka végén tüskét hordott, a fülei pedig rendellenesen hosszúak voltak, ami roppant nevetséges külsőt kölcsönzött neki. Bamba boci szemekkel bámult ránk, majd felállt és kikocogott. Cyrus szavaival élve lekezdtük otthon érezni magunkat. Találtunk némi cipófélét, zöldséget és némi szárított húst. Sebtiben megterítettünk és falatozni kezdtünk. El sem tudom mondani, hogy mennyire jólesett most ez a korgó gyomromnak. Látszott, hogy Miriam is hasonlóan érez, mert nem győzte a szájába gyömöszölni a zöldségeket. Egyszer csak felnézett, kibámult az ablakon és elkiáltotta magát:
- Menjünk, nézzük meg a kertet! Innen csodaszép.
- Menj, ha akarsz, nekem nincs kedvem. - feleltem unottan.
Miriam felállt és elindult megkeresni a kertbe vezető ajtót. Csakhamar már odakintről integetett felém.. Mindent gondosan visszaraktam a helyére és ezután én is kimentem a konyhából. Kezdtem fáradtnak érezni magam, elindultam az emeletre, hogy keressek egy szabad szobát. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, az egyik nyitva volt és bepillantottam. Cyrus odabenn ült egy hatalmas asztalnál a könyveibe temetkezve. Tovább haladva egy üres szobába nyitottam be. Végre elérkezettnek láttam az időt, hogy kipihenjem magamból az elmúlt időszak fáradalmait. Gondoltam, hogy a kisasszony nem igazán fog zavarni, úgy tűnt nagyon is jól érzi magát a kertben, Cyrus pedig a könyveivel van elfoglalva. Lefeküdtem hát és szinte azonnal el is aludtam. Álmomban anyámat és a testvéreimet láttam. Együtt voltunk, odakinn a szabadban, a fák alatt piknikeztünk. Bár ilyen sohasem történt meg, csak vágyakoztam rá. Mindannyian boldogok voltunk. Mindez egy pillanat alatt semmivé foszlott, hatalmas vihar kerekedett és a házba rohantunk. Egy közeli fába lecsapott a villám. Ekkor felébredtem. Egy pillanatra még mindig azt hittem, hogy álmodom, mivel házigazdánkat láttam magam előtt. Kidörgöltem az álom morzsáit a szememből, de ő még mindig ott volt. Ott ült az ágyam mellett és ismét engem nézett. Értetlenül bámultam rá.
- Bocsáss meg, de annyira hasonlítasz valakire, akit régen ismertem.
Továbbra is csak néztem rá, mert nem értettem semmit. Ez neki is feltűnt, így jobbnak látta, ha mesélni kezd. Mély lélegzetet vett és hozzákezdett.
- Jó néhány éve volt, hogy utoljára a kontinensen jártam, lehet talán már vagy húsz. Az egyik városban megismerkedtem egy különleges lánnyal. Esthernek hívták.
Ekkor mintha megdobbant volna valami odabenn, amiről eddig nem is tudtam. Gyanakodni kezdtem, mivel anyámat is Esthernek hívják.
- Igazán gyönyörű nő volt, első látásra beleszerettem. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ő is belém szeressen. Össze akartunk házasodni, de a családja nem engedte. Mást szántak férjéül, nem egy ilyen szigetlakót, mint én, aki még csak nem is ember. Egy darabig még titokban tudtuk tartani a kapcsolatunkat, de amikor terhes lett, már nem lehetett tovább titkolózni. Nekem mennem kellet, neki pedig férjet kerestek és házasságra kényszerítették. Nem volt más választásom, visszajöttem ide a szigetre.
- Ez annyira romantikus! - szólalt meg a háttérben Miriam.
Már egy ideje ott állt az ajtóban és Cyrust hallgatta. Nem akart hallgatózni, de udvariatlanságnak gondolta volna, ha közbevág. Végigjárta a kertet, mindent felfedezett, amit csak érdemes volt és mostanra már kellően elfáradt ahhoz, hogy lepihenjen.
- Igazán nem akartam hallgatózni, csak egy szobát kerestem, ahol lepihenhetek. - igyekezett elkerülni minden leszidást.
- Maradj itt nyugodtan, én már úgyis kipihentem magam. - mondtam, és kifelé indultam házigazdánk után, aki pár perce távozott.
- Cyrus, kérem várjon! - siettem utána lefelé a lépcsőn.
- Mit szeretnél? - fordult vissza.
- Lenne még néhány kérdésem.
- Menjünk ki a kertbe, ott kényelmesebb. - mondta, miközben a szanaszét heverő könyvekre mutatott.
Kezdett odakinn sötétedni, de az asztalkát aminél ültünk fáklyák fénye világította meg. Ebben a félhomályban Cyrus még furcsábbnak tűnt, mint eddig. Egy pillanatra elfeledkeztem magamról, és észre sem vettem, hogy le sem veszem a szemem az arcáról. Csak akkor tértem magamhoz, amikor éreztem, hogy valami elhalad a lábaim mellett. Ugyanaz a furcsa állat volt, amit a konyhában láttunk. Az állat átmászott az asztal alatt és Cyrus lábai mellett ült le. A férfi egyik kezét az állat nyakára tette és simogatni kezdte.
- Nem kell félned tőle, épp olyan jámbor, mint amilyen szörnyen kinéz. - mondta, miközben az állat macskaszerű dorombolást hallatott. - No, menj szépen. - mondta végül neki.
Kettesben maradtunk, és én hozzáláttam, hogy minden apró részletet kiderítsek.
- Ezek szerint arra a nőre emlékeztetem, akiről mesélt?
- Éppen olyan vagy, mint ő. Minden egyes arcvonásod.
A gyanúm kezdett egyre erősebbé válni, bár még én magam sem akartam elhinni, hogy igaz lehet. Nem akartam elkapkodni a dolgot, inkább tovább faggatóztam.
- Mégis merrefelé lakott a hölgy? Még az is lehet, hogy ismerem.
- Néhány kilométerre a kikötővárostól , az erdő túloldalán. Egy hatalmas fehér homlokzatú házban, aminek a belső udvarában gyönyörű rózsák nyíltak. Már lehet, hogy nem is áll ott a ház. Olyan régen volt.
- A ház még még mindig ott van, és a rózsák is az udvarban.
- És Esther? - kérdezte reménykedve.
- Maga Cyrus Tornhall?
- Igen, de... - tovább nem is folytatta, mivel látta, hogy egy pillanat alatt holtsápadttá változtam.
Nem akartam elhinni, hogy igaz, de túl sok volt a véletlen egybeesés. Apámtól nem kaptam semmit, csupán a vezetéknevét. Így lettem Cassandra Tornhall. Szóhoz sem tudtam jutni, azt hittem, hogy ott helyben rosszul leszek, bár nem tudom, hogy mitől. Egy pillanat alatt elsötétült minden és úgy éreztem, hogy zuhanok lefelé, valami feneketlen mélységbe. Mikor magamhoz tértem, már a földön feküdtem, Cyrus a karjaiban tartott és valamiféle gyümölcslevet próbált megitatni velem. Nem értettem, hogy mi történt.
- Jobban vagy már? - kérdezte aggódva.
Nem voltam biztos benne, hogy meg tudok szólalni, így inkább csak halványan bólintottam egyet.
A férfi felsegített és bekísért a házba. Egyenesen a konyhába vitt.
- Enned kéne valamit, nem nézel ki túl jól. - mondta közönyösen.
Éreztem, hogy ő már mindent tud, amióta csak meglátott. Csak azt nem értem, hogy miért nem szólt egy szót sem. Kezdtem egyre dühösebb lenni. Hogy tud ilyen higgadtan viselkedni?! Semmi sem látszott rajta, egykedvűen próbált meg valami ennivalót keresni számomra a polcokon.
- Hát nem érti? Maga az apám! - fakadtam sírva dühömben.
Odalépett hozzám és magához ölelt.
- Már régóta tudtam, de azt akartam, hogy magadtól jöjj rá.
Szinte azonnal kérdések ezrei öntötték el az agyam. Újra elsötétült minden, de a kérdések még mindig az agyamban zúgtak. Próbáltam kinyitni a szemem, de akárhogy erőltettem, nem tudtam. Éreztem, amint egy kéz a vállamhoz ér. Nem Cyrus keze volt, sokkal finomabb, egy nőé. Talán Miriam? Őszintén szólva nem tudtam. Finoman keltegetni kezdett, mire magamhoz tértem. Szemeim előtt anyám aggódó arcát láttam. első pillanatra nem tudtam, hogy álmodom-e vagy sem. Hatalmasat csíptem a karomba. Iszonyatosan fájt, de ezek után már biztos lehettem abban, hogy amit látni fogok az a valóság. Körülnéztem, és a szobámban találtam magam. Anyám itt ült az ágyam szélén. Valóban őt láttam. Aggódva nézett rám. Ezek szerint csupán álom volt az egész, a hajóút, Miriam és Cyrus az apám? Túl hirtelen szakadt vége mindennek, teljesen össze voltam zavarodva. Szemeim előtt összefolyt az álom és a valóság. Anyám szemébe néztem, aki mindeddig nem szólt egy szót sem.
- Mi történt? - kérdeztem tőle.
- Nem emlékszel? Tegnap délután ismét összevesztünk, és te a szobádba rohantál.
Képeket láttam magam előtt, az elmúlt nap képeit. A vita anyámmal, a lépcsők, a szobám ajtaja. Az utolsó emlékem az volt, hogy az ágyamba zuhanok. A többi, mintha valóban csak egy álom lett volna.
Cassandra vagyok, egy 19 éves, átlagosnak mondható lány. Bár azt hogy átlagos nem mindenki veszi észre, például az anyám. Mióta az eszemet tudom, úgy érzem, mintha egy üvegbura alatt nevelne. Alig tudok valamit a külvilágról, csupán azt, amit olvasok, vagy mondanak nekem. Szerettem volna kimenni a ház előtti parkba, de ő és a férje ismét nem engedtek ki. Csak a ház falai között lévő belső udvarba mehetek, mint mindig. Már nagyon unom ezt az egészet. Nem tudom miért lehet ez, talán az apám miatt, akit sohasem ismertem. Szomorúan ültem az ablakban és néztem a ház előtt játszadozó mostohahúgomat és az öccsét. Nem tudom, mi lehet a baj velem, pedig ugyanolyan vagyok, mint bárki más, leszámítva talán a fekete hajamhoz társuló tengerkék szemeimet. Szörnyen érzem magam, be vagyok zárva a saját otthonomba. Anyámnak biztosan megvan rá az oka, mivel ezen kívül bármit kérhetek tőle és megadja. Tudom jól, hogy szeret, de valamit eltitkol előlem és ebbe kezdek belebolondulni. Akárhányszor erre a témára terelem a szót, ő mindig ideges lesz, és veszekedés a dolog vége. Nevelőapámmal nem is beszélek a dologról, ugyanis ő úgy tesz, mintha a világon sem volnék. Egyszerűen csak átnéz rajtam, mintha ott sem lennék. A helyzet most is siralmas: anyámmal ismét összevesztem, de ezúttal a nevelőapám is fültanúja volt. Mikor kiviharzottam a szobából, hallottam, ahogy vitázni kezd anyámmal, rólam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Berohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Az ágyra zuhantam, arcomat a párnába temettem, és zokogni kezdtem. Az éjszaka közepén tértem magamhoz. Hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntöttem, hogy megteszem azt, amit egész életemen át tiltottak nekem. Kimásztam az ablakon és meg sem álltam, míg elég messze nem jutottam a házunktól. Nem akartam visszamenni, de azt sem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Egy biztos volt: el kell tűnnöm, még a környékről is, hiszen ha anyám kerestetni kezd, akkor itt hamar megtalálnának. Elindultam, és addig mentem, amíg csak a lábam bírta. Körbenéztem, és rádöbbentem, hogy egy erdőben vagyok. Szerencsére meleg nyár volt, így a következő éjszaka hidegét nagyobb gond nélkül átvészeltem. Reggel farkaséhesen ébredtem. Lehetett volna legalább annyi eszem, hogy valami ennivalót hozzak magammal. Szerencsére néhány percnyi keresgélés után találtam egy málnabokrot. A semminél ez is jobb. Amennyit csak tudtam, magamba tömtem az érett gyümölcsökből. Délelőtt eleredt az eső. Muszáj volt tovább mennem, így nem foglalkoztam vele. Lassan már bokáig érő sárban haladtam és bőrig áztam. Alig láttam valamit az arcomba hulló kövér esőcseppektől. Sikerült elesnem az egyik fa gyökerében. Most aztán már megnézhetem magam, elázva és tetőtől-talpig sárosan. A ruhám is több helyen elszakadt az ágak miatt. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, mikor a távolban egy várost láttam volna meg. Ennél jobban még nem örültem soha semminek. Boldogan szaporáztam meg a lépteimet. Közelebb érve kezdett úgy tűnni, hogy egy kikötőváros felé tartok. Látni lehetett a hajók vitorláit. Ahogy elértem a város határát, ismét eszembe jutott, hogy milyen szörnyen nézek ki. Nem akartam feltűnést kelteni, így a házak árnyékában húztam meg magam. Néhány helyről sikerült némi ennivalót elemelnem, és elégedetten majszoltam az egyik fal tövében. Ekkor egy kissé ijesztő, de nagyszabású ötletem támadt: fel kell jutnom egy hajóra a kikötőben. Így már elég messze, sőt túl messze juthatok arról a vidékről, ahol eddig éltem. Elindultam hát a hajók felé. Az eső is elállt és egyre többen jelentek meg az utcán. Kezdtem biztonságban érezni magam, ugyanis a tömegben könnyebb elrejtőzni. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű feljutni egyik hajóra sem, ha csak felmászok, akkor a tenger közepén kidobnak, mint potyautast. Valahogy meghívást kell szereznem az útra, bár ez nem lesz könnyű. Ebben a pillanatban, a távolban a tömeg kezdett kettéválni, utat engedve valakinek. Próbáltam közelebb jutni, hogy lássam, ki is lehet az. Mikor már úgy húsz méterre lehettem, akkor láttam, hogy egy tőlem alig két évvel idősebb lány volt az, előkelő ruhában, díszes kísérettel. Éreztem, hogy eljött az idő, most vagy soha. Ledörgöltem az arcomról és a kezeimről a sarat és elindultam a lány felé, át a tömegen. Meglepően hamar értem oda hozzá. Kivártam a megfelelő alkalmat és odaléptem mellé. Megfogtam a kezét, térdre rogytam, és esdeklően néztem rá:
- Kisasszony, kérem, vigyen magával!
A lány rám nézett, elcsodálkoztam, hogy annak ellenére, ahogyan kinéztem, szóba állt velem és nem engedte el a kezem. Kicsit elgondolkodott, majd a következőt felelte:
- Talán még a hasznodat vehetném.
Intett az őröknek, hogy nyugodtan engedjenek fel vele a hajóra.
- Köszönöm kisasszony, nagyon köszönöm. – nem győztem hálálkodni.
Boldogan lépdeltem az árnyékában felfelé a hajóra. Odalentről kíváncsi és irigy tekintetek követtek. Nem törődtem velük, boldog voltam, tudván, hogy útban vagyok a szabadság felé. Követtem a hajó fedélzetén át, egészen a kabinjáig. Odabenn leült a drága kelmékkel leterített ágyra. Én letelepedtem elé a padlóra.
- Mi a neved? – kérdezett.
- Cassy.
- Rendben Cassy. Tudnod kell, hogy én LeRoy kisasszony vagyok, a nagyméltóságú Damien LeRoy lánya. Te pedig a szolgálóm leszel ezen az úton. Ha nem követed az utasításaimat, akkor sajnos vége lesz az utadnak. Remélem megértetted!
- Igen kisasszony.
- Nagyon helyes. Most pedig menj és keresd meg a cselédeket. Ők majd adnak tiszta ruhát és megfürödhetsz.
Kifelé menet tiszteletteljesen meghajoltam, mielőtt bezártam volna az ajtót. Hamarosan megtaláltam a cselédek szállását. Nagyon kedvesek voltak hozzám, egyből körülrajongtak, hiszen én voltam az új lány. A rengeteg szoknya csak úgy suhogott körülöttem. Volt, aki a fürdőt készítette, mások a sáros ruhát fejtették le rólam, két lány pedig már az új ruhámat kereste. Tudtam, hogy bíznom kell bennük, mivel fogalmam sincs, hogy mit is kell egy szolgálónak csinálnia, ők legalább segíthetnek, tanulhatok tőlük egyet s mást. Hamar lecsutakoltam magamról minden piszkot és belebújtam az új ruhámba. Hófehér blúzt és halványkék szoknyát kaptam. Kezdtem végre ismét embernek érezni magam. Mindezek után visszamentem újdonsült úrnőm szállására. Illedelmesen bekopogtam, majd beléptem. A kisasszony még mindig az ágynál volt, de már feküdt. Mikor beléptem nem mozdult, csak a tekintetét emelte felém.
- Remek, ezt már szeretem. Hamarosan kifutunk. Rengeteg dolog vár még rád. Először is ki kell pakolnod a holmijaimat. Remélem, elég ügyes leszel. Vacsora előtt egy órával keresni foglak. Addig is megyek, ismerkedem egy kicsit a többi utassal. – mondta fellengzően.
Felkelt az ágyról és kifelé indult. Gyorsan megelőztem és szélesre tártam előtte a kabin ajtaját.
- Jó szórakozást kisasszony. – mondtam mintegy búcsúzóul.
A lány elégedetten mosolygott rám. Azt hiszem, most sikerült egy jó pontot szereznem nála. Mikor kiment, ajkaimat a megkönnyebbülés sóhaja hagyta el. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Ebben a pillanatban szolgák egész hada jött be, utazóládákat hozva magukkal. Csak álltam ott némán, amíg mindet le nem rakták egymás mellé. Négy darab volt összesen. Kíváncsi voltam, és kinyitottam az egyiket. Finom női ruhák voltak benne, olyanok, melyeket anyám csak a legelőkelőbb bálokra vett volna fel. – Szóval ezekben lenne az úrnőm holmija. Mégis hová fogom rakni ezt a sok mindent? – töprengtem. Jobban körülnéztem, és akkor láttam meg, hogy az ajtó két oldalán két hatalmas szekrény áll. Eddig valahogy fel sem tűnt. Szép sorban elkezdtem kipakolni a szebbnél-szebb ruhákat. Gondosan beakasztottam őket a szekrényekbe. Az utolsó ládában nem ruhák voltak, hanem valami egészen más: cipők és ékszerek. Öt pár cipő, de olyanok, amihez foghatót még sosem láttam. Jobb ötletem nem lévén, a ruhásszekrények aljában rendeztem el őket. Az ékszerekkel valamivel könnyebb dolgom volt. Mindegyik saját kis dobozkával rendelkezett. Ezeket az ágy melletti fésülködőasztal fiókjaiba tettem. - Jó sok ruha, meg minden. Biztosan hosszú lesz az út, ha LeRoy kisasszony így felkészült. – gondoltam. Nem kevés fáradtságomba került mindent elpakolnom. Az igazat megvallva nem is voltam ehhez hozzászokva, odahaza nem kellett ilyesmiket csinálnom, de jelen esetben nem is bántam igazán a dolgot. Mire mindennel végeztem, az úrnőm is megjelent. Utasított, hogy melyik ruháját vegyem elő, amit a vacsorán viselni óhajt. Leakasztottam a szekrényből és az ágyra terítettem. Cipőt is választott hozzá, majd elkezdett öltözködni. Nem küldött ki, bár én már azt gondoltam, hogy megteszi. Odabenn kellett maradnom, hogy segítsek neki. Miután felvette az elegáns bordó ruhát, leült a fésülködőasztalhoz, hogy megigazítsa a frizuráját. Ekkor valami olyasmi történt, amire még álmomban sem gondoltam.
- Remélem nem vagy dühös, amiért így bánok veled. Nekem sem tetszik ez az egész, de hát ez a szokás, és nekem mindent meg kell tennem, hogy apámat minél jobb színben tüntessem fel, és sajnos ez hozzátartozik.
- Nincs okom dühösnek lenni kisasszony. Boldog vagyok, hogy magát szolgálhatom. – feleltem, csöppet sem megjátszva.
- Ha kettesben vagyunk, nyugodtan szólíts Miriamnak. Amúgy meg fölösleges ez az egész színjáték, nagyon ügyes vagy, de látni, hogy még csak nem is vagy szolgálólány.
- Igaza van kisasszony.
A lány egy apró köhintéssel adta tudtomra, hogy nem kéne ennyire távolságtartónak lennem vele.
- Vagyis, igazad van Miriam. – javítottam ki magam ezek után.
- Este még beszélünk, most sietnünk kell, mindjárt kezdik a vacsorát.
Válaszképpen csak bólintottam egyet.
- Szerinted milyen ékszert vegyek hozzá?
- Az a fehér gyöngysor tökéletes lesz. – mondtam immár újult erővel.
- Rendben, akkor vedd elő gyorsan.
Kihúztam a fiókot, a gyöngysort pedig kivettem a kis dobozkából és Miriam nyakába akasztottam. A lány azonnal felpattant és az ajtó felé sietett.
- Kívánj sok sikert!
- Sok sikert kisasszony! – mondtam, miközben kinyitottam előtte az ajtót.
Miriam visszamosolygott rám és nagy szoknyasuhogással eltűnt a folyosón. A vacsora hosszú óráit a cselédek között töltöttem. Ilyenkor, mint megtudtam, van némi szabadidőnk, ugyanis a vacsorát külön erre a célra magukkal hozott inasok szolgálják fel. – Roppant gazdag egy népség ez! – gondoltam magamban. Megragadtuk az alkalmat és mi is megvacsoráztunk. A közben zajló beszélgetésből megtudtam, hogy Miriamon kívül még két házaspár és egy idős özvegyasszony utazik a hajón. A lányok mindenféle hasznos tanáccsal elláttak, mivel érezték, hogy nem vagyok valami jártas a szolgálói dolgokban. Még volt némi időnk, így folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy az egyik lány odahaza már a vőlegénye várja, csak az úrnője engedélyére vár, hogy hozzámehessen. Egy fiatalabb lányt az anyja várja, aki nemrég szülte meg az ötödik gyermekét. A lány még nem is látta a kisöccsét. Annyira jó volt hallgatni ezeket a dolgokat, kezdtem egy kicsit azt érezni, hogy közéjük tartozom. Ennek ellenére, néha láttam némi irigységet a szemükben. Piszkálta őket, hogy én vagyok Miriam szolgálója. Nem is ez, hanem inkább az, hogy milyen egyszerűen felfogadott. Ők mind keményen megdolgoztak azért, hogy szolgálhassanak. Ez kissé furcsán hangzik, de így van. Az egyik lány megszólalt, hogy ideje lassan indulnunk, mert hamarosan vége a vacsorának. Sebtiben összepakoltunk és mindegyikünk a maga dolga után indult. El sem tudom képzelni, mit kéne még csinálnom, hiszen már elég későre járt az idő. Az utamat egyből úrnőm kabinja felé vettem. Miután beléptem, alig telt el néhány perc és Miriam is megjött. Fáradtan és bosszúsan jött be.
- Milyen volt a vacsora? – kockáztattam meg a kérdést.
- Nem volt valami felvillanyozó. Ezek még ilyenkor is csak az üzletről tudnak beszélni. Reméltem, hogy egy idő után felvetnek valami könnyedebb témát is, de tévedtem. Rendesen lefárasztottak. Megvetnéd nekem az ágyat? – kérdezte szokatlan kedvességgel.
- Persze.
Amíg én az ágyneműt pakoltam, addig ő levetette a ruháját és könnyed selyem hálóruhába bújt. Mire végeztem, már a fésülködőasztalnál ült és a haját fésülte.
- Várj, majd segítek.
Odaléptem mögé, kivettem a kezéből a fésűt és fésülni kezdtem. Gyönyörű, könyékig érő, hullámos haja volt. Ez az egész valahogy arra emlékeztetett, ahogy anyám fésült engem gyermekkoromban. Próbáltam erősnek mutatni magam, de egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Valami baj van? – fordult felém Miriam.
- Semmi gond.
- A cselédek mondtak valamit?
- Mondtam, hogy nincs semmi baj. – feleltem kissé ingerülten.
Miriamnak feltűnt, hogy kezdek egyre mérgesebb lenni, így egy időre szüneteltette a párbeszédet. Kifésültem a haját és gondosan összekötöttem egy szalaggal. A lány nem állt fel, csak megfordult a széken, hogy egész testtel felém nézhessen. Végignézett rajtam, és látta a szomorúságot és a reményvesztettséget. Fogalmam sincs, hogy mire gondolhatott ekkor, de az biztos, hogy én jártam a fejében. Az elkövetkező néhány percben olyan kedves volt, mint még soha, már ha lehet ilyet mondani alig egy napi ismeretség után. Mosolyogva indult a szekrényhez. Szélesre tárta az ajtaját és keresgélni kezdett.
- Mit keresel?
- Várj egy kicsit, mindjárt megvan.
Egy másik hálóruhát vett elő, majdnem ugyanolyat, amilyet most viselt. A kezembe adta, és megkért, hogy vegyem fel. Nem volt bátorságom hozzá, ő látta is ezt, ezért mintegy biztatásképpen szúrós tekintettel rám nézett. Amíg öltözködtem, addig ő az ágyról levett kelmékből fekhelyet készített nekem. Nem is tudtam szóhoz jutni, nem értettem igazán, hogy mit is akar.
- Nem akarom, hogy a cselédekkel aludj. Neked nem ez a sorsod.
Ezek a szavak annyira jólestek, hogy azt el sem tudom mondani. Már elég késő volt, de még mindig nem tudtam elaludni. Ezt Miriam is észrevette, ezért beszélni kezdett hozzám. Nem olyan nagy dolgokat mondott, inkább olyan hétköznapiakat. Az előttünk álló útról beszélt. Mondta, hogy a hajó, amin utazunk az egyik leggyorsabb és legbiztonságosabb az egész kikötőben. Erre nagy szükség is volt, mivel az előttünk álló út igen hosszú, át kell kelnünk az egész tengeren. Nagyjából eddig tudtam követni az elbeszélést, ezután azt hiszem az apjáról és a szülővárosáról beszélt, de ez már nem biztos, mert elnyomott az álom. Éjfél körül hatalmas robajra ébredtem. Miriam is ébren volt, a folyosón idegesen rohangáltak a matrózok. A távolból hallani lehetett a cselédek jajveszékelését. Egy férfi hajolt be az ajtón:
- Kisasszony, készüljenek a legrosszabbra, a hajó néhány órán belül el fog süllyedni.
Miriam nagyot nyelt ijedtében. Eljött az idő, hogy most én támogassam őt. Próbáltam megnyugtatni, már amennyire sikerült. Nagy nehezen mind a ketten lehiggadtunk, ezzel szemben a helyzet odakinn egyre tarthatatlanabb lett. Hamar eljutott hozzánk a hír, hogy viharba kerültünk és a hajó léket kapott egy zátonyon és fennakadt. Jelenleg stabil a helyzete, de ez bármikor megváltozhat. Igyekeztünk minél több meleg ruhát magunkra venni, amilyen gyorsan csak tudtunk. Ekkor egy hatalmas reccsenést hallottunk. Miriam felsikított, mire én megfogtam a kezét. Minden mozogni kezdett körülöttünk. A hajótest kettétört. Egymásba kapaszkodtunk és úgy sodródtunk a tárgyakkal együtt. A víz kezdte elönteni a szobát. Sikerült felmérnem, hogy merre lehet a felfelé és Miriamot magam után húzva próbáltam kijutni. Elindultam egy nyílás felé, ami valamikor az ajtó lehetett, de pár lépéssel a cél előtt az egyik szekrény megmozdult. Sikerült eltorlaszolnia az egyetlen kijáratot. Kezdtünk minden reményt elveszíteni, amikor hangokat hallottunk odakintről. Egy férfi volt az. Torkunk szakadtából kiabálni kezdtünk. A szekrény lassan, de biztosan újra megmozdult. Egy kéz nyúlt befelé és segített kijutni a valamikori folyosóra. Amint kinn voltunk, a férfi továbbment, hogy megkeresse a többi utast. Mindketten felfelé indultunk, de ekkor egy újabb robaj rázta meg a hajót. Pár pillanat múlva a hideg tengervízben találtuk magunkat. Még mindig egymás kezét szorítottuk. Szerencsénkre a telihold fénye valamelyest megvilágította a végtelennek tűnő vizet. Körbenéztünk, de csak a hajó roncsait láttuk, embereket sehol. Miriam kezdett kétségbeesni. Tudtam, hogy én nem adhatom meg magam a kétségnek. Legalább egyikünknek higgadt fejjel kell gondolkodnia. Megragadtam egy felém úszó fadarabot és belekapaszkodtam. Társnőm követte a mozdulatom. Már nem tudtam pontosan, hogy mennyi ideig sodródtunk az áramlatokkal, de már hajnalodott, amikor egy szigetet láttunk meg a távolban. Erőnk utolsó morzsáit összeszedve úszni kezdtünk. Megváltás volt ismét szárazföldet érezni a talpam alatt. Fáradtan terültünk el a homokos tengerparton, várva a kihűlt testünket felmelegítő napfényt. Lassan felmelegedtünk és megszáradtunk. Hamarosan Miriam vízért kezdett rimánkodni. Ezt valahol már vártam is, de nem voltam rá felkészülve. Nem tudtam tovább hallgatni a könyörgését, meg már én is kezdtem szomjas lenni. Már elegem volt a sós tengervízből, az elmúlt éjszaka nyeltem belőle éppen eleget. Felkeltünk és elindultunk a sziget belseje felé vizet keresni. A dzsungel hatalmasnak és végtelennek tűnt, akár az szigetet körülvevő tenger. Nem győztük az utunkba kerülő ágakat és leveleket félrehajtani. Több helyen is megvágta az arcomat és a kezeimet. Miriam nehezen viselte a dolgot, de próbálta erősnek mutatni magát. Többször összerezzentünk, amikor ismeretlen zajt hallottunk a fák koronájából. Hál' Istennek csak madarak voltak. Ahogy haladtunk egyre beljebb a fák között, már nagyobb állatokat is láttunk. Fél órás erőltetett menet után csobogást hallottunk.
- Víz! - kiáltott fel boldogan Miriam.
Mindketten rohanni kezdtünk a hang irányába, nem törődve az arcunkba csapódó ágakkal. Egy tisztásra értünk, ahol apró patak haladt és egy vízesés bukott alá. Boldogan ittuk az életet jelentő folyadékot. Elégedetten nyúltunk végig a vízesés melletti füvön. Miriam néhány perc alatt elaludt. Vettem a bátorságot, hogy elinduljak és felderítsem a környéket, de ügyeltem arra, hogy a lány ne essen ki a látóteremből. Követtem a patak folyását, ami néhány méter múlva folyóvá bővült. Itt a növényzet már egész közel férkőzött a vízparthoz. Láttam, hogy valami mozog a vízben. Közelebb mentem, még az egyik benyúló hatalmas kőre is felmásztam. Lehajoltam a víz tükréhez, és mélyen lefelé bámultam. Káprázatos látvány tárult a szemem elé: különféle formájú és színű halak tömege, melyeket még sohasem láttam. Tekintetem felemelve a víz túlsó oldalán egy alakot láttam meg, amint engem figyel. Hirtelen megjelenése nemhogy megdöbbentett, egyenesen megrémített. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Erőt vett rajtam a félelem és a menekülés ősi ösztöne. El akartam futni, de a kő túl nedves volt és megcsúsztam. Kapaszkodni akartam, de nem volt mibe. Ismét a vízben találtam magam. A folyó sodrása nagyon erős volt, nem tudtam az árral szemben úszni, a testemet elragadta a víz. Kapálódzni kezdtem, hátha meg tudok kapaszkodni valamiben, de hiába. Ekkor éreztem, hogy valaki átkarol és húz kifelé. A titokzatos alak volt az. Látta, ahogy elnyel a víz és utánam ugrott. Most szorosan fogott és a part felé tartott velem. Pár perc elteltével már a szárazon voltunk. Ekkor láttam meg, hogy ki is ő igazából. Egy idősebb férfi volt, de egyáltalán nem mondható embernek. Most, hogy csurom víz volt, már láthattam az elhegyesedő füleit. Mikor tekintetem a kezeire tévedt, az ijedségtől felszisszentem. Hatalmas, tűhegyes karmai voltak. Meglátta a szememben a rémületet és szinte azonnal eltűnt a fák között. Visszarohantam Miriamhoz, aki még mindig békésen pihent. A lány azonnal felébredt, ahogy mellé értem. Látta, hogy ideges és rémült vagyok.
- Mi történt?
- Volt ott valaki, vagy inkább valami. Nem ember...
- Bántani akart?
- Nem, segített rajtam.
- Ezt nem értem.
Ekkor elmeséltem neki, hogy mi történt a folyónál. Szóhoz sem tudott jutni a megdöbbenéstől. Kíváncsi volt erre a titokzatos alakra, de jobbnak láttam, ha figyelmeztetésül közlöm vele a rossz előérzetemet. Azt hiszem kezdte már érezni a velünk történt dolgok súlyát. Mindezek ellenére úgy döntöttünk, hogy itt maradunk a víz közelében. Az idő lassan telt, elmúlt dél is, és már kezdtünk éhesek lenni. Élelemről viszont szó sem lehetett, ugyanis egyikünk sem ismerte az ehető növényeket, vadászatra pedig nem is gondoltunk. Csakhamar az éhség úrrá lett rajtunk és korgó gyomorral vágtunk neki a dzsungelnek. Szép lassan egyre beljebb kerültünk és egyre jobban kezdtünk eltévedni. Mikor már azt hittük, hogy nincs tovább, megláttunk egy házat. Felvillant a szemeinkben a remény szikrája. Közelebb érve az erkélyen a furcsa idegen alakját láttam meg. Hátrálni próbáltam, de ő megszólalt, mielőtt még egy lépést is tehettem volna.
- Gyertek be nyugodtan, az ajtó nyitva van.
Nagyon meglepődtem, bárkit el tudtam volna képzelni itt, csak őt nem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire emberi, a folyónál annyira vadnak tűnt. Most láttam először valamiféle torz boldogságot Miriam arcán, mióta csak idekerültünk. Teljesült a vágy, találkozhat a furcsa idegennel..A házba belépve egy hatalmas szobában találtuk magunkat, ez lehetett a nappali, bár egyáltalán nem hasonlított rá. Iszonyatos rendetlenség volt, és mindenfelé könyvek. Az egyik oldalon egy lépcső vezetett fel, valamiféle galériára, ahonnan ajtók nyíltak, feltételezhetően a szobák. A galérián megjelent az idegen és lefelé tartott, hogy üdvözöljön minket.
- Cyrus vagyok. - mondta, miközben sorban kezet rázott velünk.
- A nevem Cassandra, ő pedig Miriam. - mutattam be kissé bátortalan társnőmet.
A kézfogás érdekesre sikeredett, mivel legalább öt centis karmai voltak. Miriam egyáltalán nem ijedt meg, gondolom már beletörődött a helyzetünkbe és próbálta a lehető legjobban kiélvezni. Igyekeztem követni a példáját, de a félelem és a kétség még mindig ott bujkált bennem, pláne amikor láttam, hogy a férfi hogyan bámul rám.
- Elnézést kérek a felfordulásért, de éppen dolgozom.
A felfordulás egy kicsit enyhe kifejezés volt a látottakra. Nemigen tudtunk ezután mit mondani, de a férfi tovább folytatta.
- Érezzétek otthon magatokat. Boldog vagyok, hogy végre erre tévedt valaki. Már régen nem láttam egyetlen embert sem errefelé. Bátran nézzetek körül.
Ez furcsa volt a számomra, de ahogy Miriamra néztem, ez neki is újdonság volt. Egy vadidegen ember, aki nem is ismer minket engedi, hogy szabadon kószáljunk a házában. Cyrus az egyik emeleti szoba ajtajában eltűnt a szemünk elől. Elindultunk a földszinten , hogy felfedezzük a házat. Elsőnek sikerült a konyhát megtalálnunk. Meghökkentünk, amikor beléptünk, mert a padlón egy fura állat pihent. Olyan volt, mint egy kisebb fajta kutya, de valahogy mégis más. Testét sörteszerű fekete szőr borította, a farka végén tüskét hordott, a fülei pedig rendellenesen hosszúak voltak, ami roppant nevetséges külsőt kölcsönzött neki. Bamba boci szemekkel bámult ránk, majd felállt és kikocogott. Cyrus szavaival élve lekezdtük otthon érezni magunkat. Találtunk némi cipófélét, zöldséget és némi szárított húst. Sebtiben megterítettünk és falatozni kezdtünk. El sem tudom mondani, hogy mennyire jólesett most ez a korgó gyomromnak. Látszott, hogy Miriam is hasonlóan érez, mert nem győzte a szájába gyömöszölni a zöldségeket. Egyszer csak felnézett, kibámult az ablakon és elkiáltotta magát:
- Menjünk, nézzük meg a kertet! Innen csodaszép.
- Menj, ha akarsz, nekem nincs kedvem. - feleltem unottan.
Miriam felállt és elindult megkeresni a kertbe vezető ajtót. Csakhamar már odakintről integetett felém.. Mindent gondosan visszaraktam a helyére és ezután én is kimentem a konyhából. Kezdtem fáradtnak érezni magam, elindultam az emeletre, hogy keressek egy szabad szobát. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, az egyik nyitva volt és bepillantottam. Cyrus odabenn ült egy hatalmas asztalnál a könyveibe temetkezve. Tovább haladva egy üres szobába nyitottam be. Végre elérkezettnek láttam az időt, hogy kipihenjem magamból az elmúlt időszak fáradalmait. Gondoltam, hogy a kisasszony nem igazán fog zavarni, úgy tűnt nagyon is jól érzi magát a kertben, Cyrus pedig a könyveivel van elfoglalva. Lefeküdtem hát és szinte azonnal el is aludtam. Álmomban anyámat és a testvéreimet láttam. Együtt voltunk, odakinn a szabadban, a fák alatt piknikeztünk. Bár ilyen sohasem történt meg, csak vágyakoztam rá. Mindannyian boldogok voltunk. Mindez egy pillanat alatt semmivé foszlott, hatalmas vihar kerekedett és a házba rohantunk. Egy közeli fába lecsapott a villám. Ekkor felébredtem. Egy pillanatra még mindig azt hittem, hogy álmodom, mivel házigazdánkat láttam magam előtt. Kidörgöltem az álom morzsáit a szememből, de ő még mindig ott volt. Ott ült az ágyam mellett és ismét engem nézett. Értetlenül bámultam rá.
- Bocsáss meg, de annyira hasonlítasz valakire, akit régen ismertem.
Továbbra is csak néztem rá, mert nem értettem semmit. Ez neki is feltűnt, így jobbnak látta, ha mesélni kezd. Mély lélegzetet vett és hozzákezdett.
- Jó néhány éve volt, hogy utoljára a kontinensen jártam, lehet talán már vagy húsz. Az egyik városban megismerkedtem egy különleges lánnyal. Esthernek hívták.
Ekkor mintha megdobbant volna valami odabenn, amiről eddig nem is tudtam. Gyanakodni kezdtem, mivel anyámat is Esthernek hívják.
- Igazán gyönyörű nő volt, első látásra beleszerettem. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ő is belém szeressen. Össze akartunk házasodni, de a családja nem engedte. Mást szántak férjéül, nem egy ilyen szigetlakót, mint én, aki még csak nem is ember. Egy darabig még titokban tudtuk tartani a kapcsolatunkat, de amikor terhes lett, már nem lehetett tovább titkolózni. Nekem mennem kellet, neki pedig férjet kerestek és házasságra kényszerítették. Nem volt más választásom, visszajöttem ide a szigetre.
- Ez annyira romantikus! - szólalt meg a háttérben Miriam.
Már egy ideje ott állt az ajtóban és Cyrust hallgatta. Nem akart hallgatózni, de udvariatlanságnak gondolta volna, ha közbevág. Végigjárta a kertet, mindent felfedezett, amit csak érdemes volt és mostanra már kellően elfáradt ahhoz, hogy lepihenjen.
- Igazán nem akartam hallgatózni, csak egy szobát kerestem, ahol lepihenhetek. - igyekezett elkerülni minden leszidást.
- Maradj itt nyugodtan, én már úgyis kipihentem magam. - mondtam, és kifelé indultam házigazdánk után, aki pár perce távozott.
- Cyrus, kérem várjon! - siettem utána lefelé a lépcsőn.
- Mit szeretnél? - fordult vissza.
- Lenne még néhány kérdésem.
- Menjünk ki a kertbe, ott kényelmesebb. - mondta, miközben a szanaszét heverő könyvekre mutatott.
Kezdett odakinn sötétedni, de az asztalkát aminél ültünk fáklyák fénye világította meg. Ebben a félhomályban Cyrus még furcsábbnak tűnt, mint eddig. Egy pillanatra elfeledkeztem magamról, és észre sem vettem, hogy le sem veszem a szemem az arcáról. Csak akkor tértem magamhoz, amikor éreztem, hogy valami elhalad a lábaim mellett. Ugyanaz a furcsa állat volt, amit a konyhában láttunk. Az állat átmászott az asztal alatt és Cyrus lábai mellett ült le. A férfi egyik kezét az állat nyakára tette és simogatni kezdte.
- Nem kell félned tőle, épp olyan jámbor, mint amilyen szörnyen kinéz. - mondta, miközben az állat macskaszerű dorombolást hallatott. - No, menj szépen. - mondta végül neki.
Kettesben maradtunk, és én hozzáláttam, hogy minden apró részletet kiderítsek.
- Ezek szerint arra a nőre emlékeztetem, akiről mesélt?
- Éppen olyan vagy, mint ő. Minden egyes arcvonásod.
A gyanúm kezdett egyre erősebbé válni, bár még én magam sem akartam elhinni, hogy igaz lehet. Nem akartam elkapkodni a dolgot, inkább tovább faggatóztam.
- Mégis merrefelé lakott a hölgy? Még az is lehet, hogy ismerem.
- Néhány kilométerre a kikötővárostól , az erdő túloldalán. Egy hatalmas fehér homlokzatú házban, aminek a belső udvarában gyönyörű rózsák nyíltak. Már lehet, hogy nem is áll ott a ház. Olyan régen volt.
- A ház még még mindig ott van, és a rózsák is az udvarban.
- És Esther? - kérdezte reménykedve.
- Maga Cyrus Tornhall?
- Igen, de... - tovább nem is folytatta, mivel látta, hogy egy pillanat alatt holtsápadttá változtam.
Nem akartam elhinni, hogy igaz, de túl sok volt a véletlen egybeesés. Apámtól nem kaptam semmit, csupán a vezetéknevét. Így lettem Cassandra Tornhall. Szóhoz sem tudtam jutni, azt hittem, hogy ott helyben rosszul leszek, bár nem tudom, hogy mitől. Egy pillanat alatt elsötétült minden és úgy éreztem, hogy zuhanok lefelé, valami feneketlen mélységbe. Mikor magamhoz tértem, már a földön feküdtem, Cyrus a karjaiban tartott és valamiféle gyümölcslevet próbált megitatni velem. Nem értettem, hogy mi történt.
- Jobban vagy már? - kérdezte aggódva.
Nem voltam biztos benne, hogy meg tudok szólalni, így inkább csak halványan bólintottam egyet.
A férfi felsegített és bekísért a házba. Egyenesen a konyhába vitt.
- Enned kéne valamit, nem nézel ki túl jól. - mondta közönyösen.
Éreztem, hogy ő már mindent tud, amióta csak meglátott. Csak azt nem értem, hogy miért nem szólt egy szót sem. Kezdtem egyre dühösebb lenni. Hogy tud ilyen higgadtan viselkedni?! Semmi sem látszott rajta, egykedvűen próbált meg valami ennivalót keresni számomra a polcokon.
- Hát nem érti? Maga az apám! - fakadtam sírva dühömben.
Odalépett hozzám és magához ölelt.
- Már régóta tudtam, de azt akartam, hogy magadtól jöjj rá.
Szinte azonnal kérdések ezrei öntötték el az agyam. Újra elsötétült minden, de a kérdések még mindig az agyamban zúgtak. Próbáltam kinyitni a szemem, de akárhogy erőltettem, nem tudtam. Éreztem, amint egy kéz a vállamhoz ér. Nem Cyrus keze volt, sokkal finomabb, egy nőé. Talán Miriam? Őszintén szólva nem tudtam. Finoman keltegetni kezdett, mire magamhoz tértem. Szemeim előtt anyám aggódó arcát láttam. első pillanatra nem tudtam, hogy álmodom-e vagy sem. Hatalmasat csíptem a karomba. Iszonyatosan fájt, de ezek után már biztos lehettem abban, hogy amit látni fogok az a valóság. Körülnéztem, és a szobámban találtam magam. Anyám itt ült az ágyam szélén. Valóban őt láttam. Aggódva nézett rám. Ezek szerint csupán álom volt az egész, a hajóút, Miriam és Cyrus az apám? Túl hirtelen szakadt vége mindennek, teljesen össze voltam zavarodva. Szemeim előtt összefolyt az álom és a valóság. Anyám szemébe néztem, aki mindeddig nem szólt egy szót sem.
- Mi történt? - kérdeztem tőle.
- Nem emlékszel? Tegnap délután ismét összevesztünk, és te a szobádba rohantál.
Képeket láttam magam előtt, az elmúlt nap képeit. A vita anyámmal, a lépcsők, a szobám ajtaja. Az utolsó emlékem az volt, hogy az ágyamba zuhanok. A többi, mintha valóban csak egy álom lett volna.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése