Like an international antisocial day...

Áááá reménytelen volt ez a mai nap is. Az ember sokmindent eltervez, de akad ami közbejöjjön. Reggel kapkodással indítottam, majdnem elkéstem és itthon hagytak. Azt hittem jó lesz a városban szemlézni a piacon, de annyira nem élveztem. Bár láttam egy sép fekete fűzőt, fáj is érte a szívem, de sajnos nem az én méretem volt. Élt bennem a vágy egy perfekt nap után, és ekkor még talán volt is némi remény rá. Azonban ahogy teltek az órák, úgy lettem egyre inkább "emberundoros"... Csak jöttek és mentek, egész nap átjáróház volt, nem tudtam se a dolgomat végezni, se pihennni. Mikor már sokadjára toppant be valaki, csak lustán néztem ki a szoba ajtajén az ágyról fekve, és csak kiabáltam kifelé. Nem voltam undok, vagy ilyesmi, csak már belefáradtam. Mindenki jön, hogy ez kell meg az kell, segítsél már ebben vagy abban.... De nekem ki segít? Senki sem veri magát azon, hogy nekem egy kicsit jobb legyen, ááá, miért is tennék?! Mindenki megkapta amit akart, mindenkinek segítettem, kedves voltam, már ahogy tőlem telt, de elegem van az emberekből mára. Pfff hangyányival sem vagyok előrébb, mint amikor reggel felkeltem és ez picit bosszant. Szerettem volna legalább egy fordítást elkezdeni, de momentán még videót sem találtam megfelelőt. És mindez azért, mert csak jönnek és jönnek, és mindenkivel foglalkozni kell. Blah blah blah... elegem van! Egyszer jöjjön már végre valaki azzal, hogy segíteni akar nekem! Olyan miért nincs? Kérdem én miért??? Elcsesztem egy újabb napot az életemből, nem jutottam semmire, és senkit sem akarok látni, nem akarom, hogy momentán bárki is keressen. Na ez van most. Remélem a holnapi nap már valamivel kellemesebb és eedményesebb lesz. Huh, ennyit a mai napra előírt már-már menetrendszerű siránkozásomról.