Bezárultak Tündérország kapui

Létezik egy nagyon különleges hely ezen a világon... Mióta csak az eszemet tudom ismerem és vágyom rá, hogy újra és újra eljussak oda. Vagyis csak vágytam. Ma is jártam ott és egyre kevésbé vágyom vissza. Talán felnőttem volna? Az meglehet, de nem hinném, hogy ez lenne a baj.Gyermekként csodálatos Tündérország volt ez a hely, ahol nincs se baj, se bánat, csak boldogság, és minden álom teljesül. Kisgyermekként minden nyaramat ott töltöttem legkedvesebb unokatestvéreimmel egy gondoskodó tündéranyó szárnyai alatt. Boldogok voltunk, nem ismertük a világ gondjait... Bármit megtehettünk és sosem ért minket egyetlen bántó szó sem, még akkor sem, ha nagyon rosszak voltunk. Minden nyáron nyitva állt előttünk Tündérország kapuja. Mi sem voltunk azért csak alkalmi vendégek, télen is meglátogattuk a kedves tündéranyót. Ilyenkor kellemes meleg és valami különleges illat terjengett e levegőben. Nem tudom mi lehetett az, de jobban belegondolva talán a szeretet. Ha van illata, akkor biztosan az lehetett. Kicsi szegényes házikó állt Tündérország szélén, de valóságos palotának éreztük és az udvart körülötte mesebeli kertnek, aminek nincsenek határai, égig érő fék nőnek benne, tele van rejtett zugokkal, és az illatos virágok között különleges kalandokra leltünk. hárman együtt cseperedtünk fel a varázslatos kert és annak királynőjének oltalmában. Ahogy nőttünk, úgy kezdtük el meglátni a tündérkirálynő esendő voltát, ő is csak egy volt a többi ember közül. Minket ez azonban nem zavart mindig is szerettük őt és szerintem örökké szeretni is fogjuk. Láttuk, hogy nem mindenható ő, így megpróbáltunk egyre többet segíteni neki, hogy Tündérország továbbra is olyan varázslatos maradjon, mint volt. Azonban az évek felettünk is eljárnak, többé már nem vagyunk aprócska gyermekek, akik egész nyáron a mesebeli kert kapui között élnek. Ez persze nem jelentette azt, hogy elfelejtettük volna, mert így is sokat jártuk oda csakhogy a tornácon ülve élvezzük a napsugarak melegét a kedves tündéranyó mellett ülve. Így volt ez évekig, mindig vissza-visszajártunk. Aztán egyszer csak a kedves, mindig mosolygó tündéranyónk beteg lett. Éjjel-nappal ott ültünk mellette, vigyáztunk rá és az országára, de már többé nem maradhatott ott, el kellett költöznie. A szíve majd belesajdult a fájdalomba, hogy királyságát ott kell hagynia, de nem tehetett mást, ezt tudta jól ő is. Megígértük neki, hogy vigyázunk a házra és a királyságra, nem marad lakó nélkül, legkisebb fia ott maradt, míg saját háza nem lesz. Ekkor még nem gondoltam bele, hogy mi lehet majd a dolgok vége, hogy idáig jutunk. Év elején az öreg tündér már nagyon beteg volt... Kórházban látogattuk. Mindenkiben ott pislákolt a remény szikrája, de mindhiába. Ő már az angyalok közül néz le ránk.
Ma átléptem Tündérország kapuját, bementem az aprócska házikóba, és majdnem sírva fakadtam. Sehol a melegség és a szeretet illata, csupán az omladozó falak és a pókok szőtte háló. A varázslatos kertből eltűntek a fák és a virágok, nem maradt más csak a gaz. Ekkor emlékeztem vissza rá, hogy milyen volt itt gyermekként. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ez lesz a vége...