Hogyan csússzunk az őrület határára...

A gyermeki vágy, hogy birtokolhassam a dolgokat lassan teljesen felemészt és az őrületbe kerget. Sajnos ennek nem mindig vagyok teljesen a tudatában. Amikor érzem, hogy kell valami és akarom, olyankor nem létezik semmi más... Hiába próbálnak kizökkenteni a mániákus kutatásból és alkotásból, egyszerűen lehetetlen. Még ha sikerül is otthagyni a dolgot az asztalon és úgy tűnik, hogy mást csinálok, akkor sincs úgy. Minden egyes gondolatommal azon vagyok, hogy hogyan tudnám megszerezni. A sikertelen próbálkozások közepette teljesen elveszítem az eszemet. Ordibálok, tombolok, ha kell török-zúzok... Ez valahogy nem illik a kedves és aranyos lány képéhez. Éjt nappallá téve dolgozom, születnek a bolondabbnál bolondabb ötletek, és ilyenkor már hajlamossá válok a hülyeségekre, amikkel sokszor csak saját magamnak ártok. Hetek, sokszor hónapok kemény munkáját teszem ilyenkor tönkre egyetlen pillanat alatt, legtöbbször visszafordíthatatlanul. Másnap, mikor viszonylag tiszta fejjel szembesülök vele, hogy mit tettem, képes vagyok magamat a pokolra kárhoztatni érte. Elérkezem életem legszebb pillanataihoz a többnapos depresszióhoz, amiből lehetetlen kirángani. Ezt sokan nem is látják, mert az ember nem szívesen mutogatja, csak azon keveseknek tűnik fel, hogy valami nincs rendjén, akikkel szinte nap mint nap beszélek, ők már ismernek eléggé. Mikor végre vége szakad az egésznek az ördögi kör ismét kezdődik elölről... Újabb pillanatnyi hóbort, felvillanyozva a test és a lélek, ismét akarok valamit...