Az életből kölcsönözve...
Megígértem a történetet és most itt van... Nem igazán olyanra sikerült, mint akartam, de már nem igazán fogok javítani rajta, ez ilyen és kész.
Verőfényes augusztusi délután volt, a család éppen hazafelé tartott a rokonlátogatásból. Augusztus 20-a volt, ünnep, ilyenkor mindenki ráér. A szülők elöl beszélgettek, míg egyetlen lányuk a hátsó ülésről szemlélte a jól ismert tájat. Egy autó előzte meg őket az úton... A nagynéni volt az két apró csemetéjével. A gyerekek boldogan integettek hátrafelé az ismerős kocsinak. A család mosolyogva figyelte ahogy távolodnak.
Ünnep volt, a környéken mindenfelé programok, a legtöbb ember részt vett valamelyiken, mint ahogyan abban a másik autóban ülő/ülők is...
Még úgy 10 perc és otthon vagyunk, gondolta mindenki. A lány éppen az út széli napraforgó-táblán mélázott el, amikor az autó gyorsulni kezdett. Még a kanyar előtt ki akarták előzni az előttük haladót. A két autó már egymás mellett haladt, amikor valami váratlan történt. Az egyik apró mellékútról egy ismeretlen autó kanyarodott ki a család elé. Mindenki igyekezett a legjobb belátása szerint cselekedni, a jobb oldalon haladó lassított, még időben maga elé akarta engedni az aprócska autót, de nem sikerült... Még mielőtt behúzódhattak volna a hátul haladó autó meglökte őket. Ettől a pillanattól kezdve mintha az idő megállt volna, minden olyan lassan történt, pedig csak pillanatok teltek el. Az autó pörgött-forgott az úton, talán vagy háromszor is megpördült. A lány hátul nem tudott másra gondolni, csakhogy túl kell élnie. Amilyen szorosan csak tudta meghúzta magán a biztonsági övet, az arcát a kezei közé temette és imádkozott. Az agya teljesen üres volt, gondolkodni sem tudott. Az apró holmik a kocsiban szanaszét repültek. Az autó egyszer csak megállt. Ott voltak épségben négy keréken az úttest és a vasúti töltés között, az autó minden sarkában egy-egy fával. Beletelt néhány pillanatba, mire valaki megszólalt. Szerencsére az egész család épségben volt. Az ajtót csak az egyik oldalon tudták kinyitni, így ott kellett kiszállniuk. Kikászálódtak az út szélére... Nem telt bele sok idő, és máris több ismerős és rokon jelent meg. Mind segíteni jöttek. Egyfolytában csak azt kérdezgették tőlük, hogy jól vannak-e... A szülők sápadtak voltak és megrendültek, de a lány valahogy nem tűnt annak. Azt felelte mindig, hogy jól van, nincs semmi baj és közben pedig mosolygott. Egy darabig még ő is elhitte, hogy minden rendben van, erős akart lenni a többiek helyett is. Órák múlva kerültek haza, meg kellett várni míg a rendőrök kiérkeznek, és a kocsit is haza kellett valahogy vitetni, beindítani már nem lehetett. Odahaza a légkör szinte fagyott volt, csupán ő igyekezett szóval tartani a többieket, lelket önteni beléjük. Megfordult a fejükben, hogy ha a nagynéni nem előzi meg őket akkor, lehet, hogy mindez velük történik meg, és ők lehet, hogy nem lettek volna ilyen szerencsések.
Néhány nap múlva a lány táborba ment. Már meg volt szervezve minden, nem lehetett visszalépni. Igyekezett boldognak látszani, nem mutatni semmit a világnak. Vidám volt, barátokat szerzett, de senkinek nem mondott szinte semmi, csupán a régi közeli barátoknak. Igyekezett nem gondolni a történtekre, csak a pillanatnak élni, a boldog pillanatoknak.
Sajnos a történtek nem merültek feledésbe. Még mind a mai napig, ha autóba ül és a sofőr a gázra lép, elfogja a rettegés... Arra a napos délutánra gondol. Talán csak most, évek múltával kezd ráébredni, hogy akkor nem volt minden rendben...
Kíváncsiak vagytok rá, hogy mi van most a lánnyal? Egyedül ül a szobájában a laptopja előtt és írja az ehhez hasonló blogbejegyzéseket...
Verőfényes augusztusi délután volt, a család éppen hazafelé tartott a rokonlátogatásból. Augusztus 20-a volt, ünnep, ilyenkor mindenki ráér. A szülők elöl beszélgettek, míg egyetlen lányuk a hátsó ülésről szemlélte a jól ismert tájat. Egy autó előzte meg őket az úton... A nagynéni volt az két apró csemetéjével. A gyerekek boldogan integettek hátrafelé az ismerős kocsinak. A család mosolyogva figyelte ahogy távolodnak.
Ünnep volt, a környéken mindenfelé programok, a legtöbb ember részt vett valamelyiken, mint ahogyan abban a másik autóban ülő/ülők is...
Még úgy 10 perc és otthon vagyunk, gondolta mindenki. A lány éppen az út széli napraforgó-táblán mélázott el, amikor az autó gyorsulni kezdett. Még a kanyar előtt ki akarták előzni az előttük haladót. A két autó már egymás mellett haladt, amikor valami váratlan történt. Az egyik apró mellékútról egy ismeretlen autó kanyarodott ki a család elé. Mindenki igyekezett a legjobb belátása szerint cselekedni, a jobb oldalon haladó lassított, még időben maga elé akarta engedni az aprócska autót, de nem sikerült... Még mielőtt behúzódhattak volna a hátul haladó autó meglökte őket. Ettől a pillanattól kezdve mintha az idő megállt volna, minden olyan lassan történt, pedig csak pillanatok teltek el. Az autó pörgött-forgott az úton, talán vagy háromszor is megpördült. A lány hátul nem tudott másra gondolni, csakhogy túl kell élnie. Amilyen szorosan csak tudta meghúzta magán a biztonsági övet, az arcát a kezei közé temette és imádkozott. Az agya teljesen üres volt, gondolkodni sem tudott. Az apró holmik a kocsiban szanaszét repültek. Az autó egyszer csak megállt. Ott voltak épségben négy keréken az úttest és a vasúti töltés között, az autó minden sarkában egy-egy fával. Beletelt néhány pillanatba, mire valaki megszólalt. Szerencsére az egész család épségben volt. Az ajtót csak az egyik oldalon tudták kinyitni, így ott kellett kiszállniuk. Kikászálódtak az út szélére... Nem telt bele sok idő, és máris több ismerős és rokon jelent meg. Mind segíteni jöttek. Egyfolytában csak azt kérdezgették tőlük, hogy jól vannak-e... A szülők sápadtak voltak és megrendültek, de a lány valahogy nem tűnt annak. Azt felelte mindig, hogy jól van, nincs semmi baj és közben pedig mosolygott. Egy darabig még ő is elhitte, hogy minden rendben van, erős akart lenni a többiek helyett is. Órák múlva kerültek haza, meg kellett várni míg a rendőrök kiérkeznek, és a kocsit is haza kellett valahogy vitetni, beindítani már nem lehetett. Odahaza a légkör szinte fagyott volt, csupán ő igyekezett szóval tartani a többieket, lelket önteni beléjük. Megfordult a fejükben, hogy ha a nagynéni nem előzi meg őket akkor, lehet, hogy mindez velük történik meg, és ők lehet, hogy nem lettek volna ilyen szerencsések.
Néhány nap múlva a lány táborba ment. Már meg volt szervezve minden, nem lehetett visszalépni. Igyekezett boldognak látszani, nem mutatni semmit a világnak. Vidám volt, barátokat szerzett, de senkinek nem mondott szinte semmi, csupán a régi közeli barátoknak. Igyekezett nem gondolni a történtekre, csak a pillanatnak élni, a boldog pillanatoknak.
Sajnos a történtek nem merültek feledésbe. Még mind a mai napig, ha autóba ül és a sofőr a gázra lép, elfogja a rettegés... Arra a napos délutánra gondol. Talán csak most, évek múltával kezd ráébredni, hogy akkor nem volt minden rendben...
Kíváncsiak vagytok rá, hogy mi van most a lánnyal? Egyedül ül a szobájában a laptopja előtt és írja az ehhez hasonló blogbejegyzéseket...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése