Oszd meg, ha tetszik :)



Legyen még folytatás?

előzmény...

Mindent olyan nyugodtnak és békésnek éreztem magam körül. Már nem aggódtam semmiért. Tudtam, hogy vége az egésznek. Bár nem tudtam teljesíteni az ígéretemet, mégsem nyomasztott többé a dolog. Ilyen lenne a halál? Békés és gondtalan érzés? Talán egészen idáig ezt kerestem... Olyan, mint egy álom, puha, meleg, átölel és biztonságot ad. De ha minden ilyen tökéletes, akkor mégis miért fázom? Érzem, ahogy ráz a hideg, de mozdulni sem bírok. Szeretném kinyitni a szemeimet, de nem megy. Mi ez az egész? Valami ostoba vicc? Az érzés lassan elmúlt és ismét minden olyan tökéletes lett. Normális esetben össze lennék zavarodva, de most... Váratlanul éles fény hasított a szemembe, és a világ forogni kezdett körülöttem. Rettenetes érzés volt. Amilyen szorosan csak tudtam lehunytam a szemeimet, de egy idő után hatalmába kerített az érzés, hogy körül kell néznem. Puha takaró volt előttem, rajta lágyan leomló hosszú fekete fürtök, akárcsak az enyémek. Várjunk csak, ez az én hajam... Sosem hordtam kiengedve, csak útban volt. Lassan és komótosan vándoroltak a gondolatok a fejemben. Éreztem valamit... mintha valaki fogná a kezem. De mégis ki? hogy? és miért? Nehezemre esett a mozgás, de tudni akartam. Oldalra fordítottam a fejem, és akkor megláttam őt: a nő a lépcső tetejéről.
- Végre magadhoz tértél. Már azt hittem, hogy tényleg sikerült megölnie téged.
Nem értettem semmit. Semmit az ég egy adta világon. Tanácstalanul néztem magam előtt a nő arcát. Mögötte láttam kirajzolódni egy szoba körvonalait. Életben maradtam volna?
- Victor rád lőtt az emeleten. - magyarázta nekem - Az orvos kivette a golyókat, és ellátta a sebeidet, azt mondta hamarosan jobban leszel.
Akkor tehát mégis... Nem tudom, hogy kinek, de hálás vagyok érte. Lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy a nyugalom teljes egészében átjárjon. Lassan a helyükre kattantak a fogaskerekek a fejemben, ismét képes voltam normálisan gondolkodni. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy még mindig annak az őrültnek a házában vagyok. A szívem egyre hevesebben vert, ki akart ugrani a helyéről. Menekülni akartam, azonnal, minél hamarabb el innen.
- Nyugodj meg, ő már soha többet nem jön vissza ide, nem bánthat téged.
A hangja halk volt, búgó és megnyugtató. Úgy beszélt hozzám, akár egy apró gyermekhez, pedig tisztában volt vele, hogy mi vagyok.
- Miért? - suttogtam alig hallhatóan.
- Kérdezni ráérsz majd akkor, ha már jobban leszel, most nyugodj meg, és pihenj.

folytatás...

Megjegyzések