Uncsi, de már nemsokára vége
előzmény...
Teljesen némák voltak a lépteim a puha fűben. Éreztem, ahogy a délutáni nap melege átjárja a bőrömet. Minden nyugodt és békés volt odakinn, mintha a világ nem is tudott volna semmit sem arról, ami itt történik. Az egyik földszinti szobában nyitva volt az ablak, megálltam alatta és fülelni kezdtem. Nem volt odabenn senki. Átvetettem magam a párkányon és igyekeztem a legkisebb zajt csapva érkezni a padlóra. Legnagyobb meglepetésemre alig egy pillanat múlva a kandúr is megjelent a nyomomban. Értetlenül néztem rá.
- A világ minden kincséért se hagynám ki ezt. - mondta furcsán csillogó szemekkel.
Le mertem volna fogadni, hogy a babát visszavitte a dolgozószobába, ahol korábban is megtaláltam. Ha ez valóban így van, akkor fel kell jutnom valahogy az emeletre. Csak imádkozni tudtam, hogy ne vegyen észre senki. Már majdnem lenyomtam az ajtó kilincsét, de valaki megelőzött odakintről. Nem tudtam mit tenni, lélegzetvisszafojtva álltam meg mögötte a sarokban. A vér is megfagyott az ereimben, ahogyan lassan és nyikorogva szélesre tárták. Ha csak egy centivel is kijjebb nyitják, akkor végem, biztosan elkapnak. A szemem sarkából láttam, hogy egy cselédlány lép be. Az ablakhoz indult, hogy bezárja. Mikor elhagyta a szobát, hatalmas sóhaj hagyta el a mellkasomat. A biztonság kedvéért még vártam néhány percet, mielőtt újra próbálkoztam volna. A szívem hevesen dobogott, régen izgultam már ennyire. Hogy tudtam én ebbe belekeveredni? Mennyivel jobb lenne, ha a régi, megszokott és nyugodt életemet élném. Futott át a fejemen a gondolat. Ha ennek egyszer vége soha többet nem hagyom, hogy bármi ilyesmibe belerángassanak.
- Na mi az, csak nem félsz? - mászott elő a kandúr a kanapé mögül.
- Nem szabad félnem, aki fél, annak vége. - mondtam gépiesen a sorokat, ahogyan még azt gyermekkoromban tanultam.
Lenyomtam a kilincset és kiléptem az aprócska folyosóra. Hallottam a távoli zajokat, ahogy a cselédek a konyhában sürögnek-forognak. Észrevétlenül suhantam végig rajta, egészen a szalonig. Körbenéztem, sehol senki. Nyert ügyem van, innen már csak néhány lépcsőfok és az emeleten vagyok. Rohantam felfelé, ahogy csak tudtam, de vigyázva, nehogy zajt keltsek. Amint az emeleti társalgóba léptem megtorpantam. Valaki ült az ablaknál... Egy lány volt az, fiatal, háttal ült nekem, hosszú szőke haja elegánsan fel volt tűzve. Drága selyem ruhát viselt, kezében keretbe foglalt vászon egy képet varr ki éppen. Nem vett észre szerencsére, csupán a lábánál doromboló perzsa macska emelte felém a tekintetét, de hallgatott. Az emelet többi része teljesen üres volt, mindenki a földszinten, vagy a kertben. Végre valahára szerencsém van, csak nehogy elkiabáljam.
folytatás itt...
Teljesen némák voltak a lépteim a puha fűben. Éreztem, ahogy a délutáni nap melege átjárja a bőrömet. Minden nyugodt és békés volt odakinn, mintha a világ nem is tudott volna semmit sem arról, ami itt történik. Az egyik földszinti szobában nyitva volt az ablak, megálltam alatta és fülelni kezdtem. Nem volt odabenn senki. Átvetettem magam a párkányon és igyekeztem a legkisebb zajt csapva érkezni a padlóra. Legnagyobb meglepetésemre alig egy pillanat múlva a kandúr is megjelent a nyomomban. Értetlenül néztem rá.
- A világ minden kincséért se hagynám ki ezt. - mondta furcsán csillogó szemekkel.
Le mertem volna fogadni, hogy a babát visszavitte a dolgozószobába, ahol korábban is megtaláltam. Ha ez valóban így van, akkor fel kell jutnom valahogy az emeletre. Csak imádkozni tudtam, hogy ne vegyen észre senki. Már majdnem lenyomtam az ajtó kilincsét, de valaki megelőzött odakintről. Nem tudtam mit tenni, lélegzetvisszafojtva álltam meg mögötte a sarokban. A vér is megfagyott az ereimben, ahogyan lassan és nyikorogva szélesre tárták. Ha csak egy centivel is kijjebb nyitják, akkor végem, biztosan elkapnak. A szemem sarkából láttam, hogy egy cselédlány lép be. Az ablakhoz indult, hogy bezárja. Mikor elhagyta a szobát, hatalmas sóhaj hagyta el a mellkasomat. A biztonság kedvéért még vártam néhány percet, mielőtt újra próbálkoztam volna. A szívem hevesen dobogott, régen izgultam már ennyire. Hogy tudtam én ebbe belekeveredni? Mennyivel jobb lenne, ha a régi, megszokott és nyugodt életemet élném. Futott át a fejemen a gondolat. Ha ennek egyszer vége soha többet nem hagyom, hogy bármi ilyesmibe belerángassanak.
- Na mi az, csak nem félsz? - mászott elő a kandúr a kanapé mögül.
- Nem szabad félnem, aki fél, annak vége. - mondtam gépiesen a sorokat, ahogyan még azt gyermekkoromban tanultam.
Lenyomtam a kilincset és kiléptem az aprócska folyosóra. Hallottam a távoli zajokat, ahogy a cselédek a konyhában sürögnek-forognak. Észrevétlenül suhantam végig rajta, egészen a szalonig. Körbenéztem, sehol senki. Nyert ügyem van, innen már csak néhány lépcsőfok és az emeleten vagyok. Rohantam felfelé, ahogy csak tudtam, de vigyázva, nehogy zajt keltsek. Amint az emeleti társalgóba léptem megtorpantam. Valaki ült az ablaknál... Egy lány volt az, fiatal, háttal ült nekem, hosszú szőke haja elegánsan fel volt tűzve. Drága selyem ruhát viselt, kezében keretbe foglalt vászon egy képet varr ki éppen. Nem vett észre szerencsére, csupán a lábánál doromboló perzsa macska emelte felém a tekintetét, de hallgatott. Az emelet többi része teljesen üres volt, mindenki a földszinten, vagy a kertben. Végre valahára szerencsém van, csak nehogy elkiabáljam.
folytatás itt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése