Ez már a majdnemvége
előzmény...
Nem tudom elhinni, hogy tényleg így van, de a baba ugyanabban a vitrinben volt, ahol korábban. Ismét ugyanúgy nyitottam ki ahogy akkor. Ez már túl egyszerű. Becsúsztattam a kabátom zsebébe.
- Ne aggódj, megtartom a szavamat. - hajoltam le a macskához, aki még mindig árnyékként követett.
- Ajánlom is.
Legutóbb az ablakon át távoztam, de most nem hinném, hogy lenne erőm ismét rá. Igyekeztem nem törődni a sebeimmel, de a golyó még mindig égette a belsőmet. Le merném fogadni, hogy valamilyen ezüst ötvözet lehet. Amint módom nyílik rá, meg kell szabadulnom tőle, de nem itt, és nem most. Sietnem kellett, mert éreztem, ahogy minden egyes mozdulat egyre nehezebbé válik. Nem voltam jól, de nem akartam tudomást venni róla. Elindultam kifelé, egyenesen a társalgó felé, máshol nem juthatok ki. Próbáltam elsurranni a lány mögött, de ekkor egy hang éles pengeként hasított a csendbe.
- Nem gondoltam volna, hogy újra próbálkozol, te mocskos tolvaj!
Megfordultam és a bajszos fickó ismét ott állt előttem. Fegyver volt nála és egyenesen rám szegezte. Ennyi volna, itt a vége? Nem, nem adhatom fel! Köt az adott szó...
- Itt egy tolvaj van, és az maga.
A hangzavarra a lány is felfigyelt, felállt és értetlenül nézett hol rám, hol a férfire. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Elfutni már nem tudok, de a lányt sem akarom veszélybe sodorni, neki semmi köze ehhez. Némán, farkasszemet nézve álltunk egymással szemben. Cipők kopogását hallottam a lépcsősor aljáról, egy nő rohant felfelé. A férfi egy pillanatra a hang irányába fordult. Eljött az én időm. Fogvicsorgatva rontottam felé, hátha megszerezhetem a fegyverét. A lány az ablak előtt felsikított, majd egy lövés dördült el. Egyre lassabb vagyok, nem tudtam kitérni előle... hátráltam néhány lépést, ismét támadni készültem, de a tekintetem kezdett elhomályosulni. Végső elkeseredésemben nem gondolhattam másra, minthogy maradék nyers erőmmel kell darabokra szaggatnom. Nem érdekelt, hogy a lány a sarokban már mozdulatlanná dermedt a félelemtől, az sem, hogy a lövés zaját az egész ház hallotta. Csupán egy dolog járt a fejemben, hogy az adott szó szent és kötelez, mindhalálig.
- Victor, ebből elég! - kiáltott fel hisztérikusan, de mégis magabiztosan a már a lépcső tetején álló nő.
A férfi habozott, és én rávetettem magam. Ekkor dördült el az utolsó lövés. Immáron három golyóval a szívem körül feküdtem mozdulatlanul a puha szőnyegen. Távolról még hallottam, ahogy a nő a férfival ordibál, de a szavakat már nem értettem. Néztem a hófehér plafont, és azt, ahogyan lassan szürkülni kezd. Még egyszer, utoljára egy ismerős hang suttogott a fülembe:
- Igazán kár érted, nyúúú...
folytatás itt...
Nem tudom elhinni, hogy tényleg így van, de a baba ugyanabban a vitrinben volt, ahol korábban. Ismét ugyanúgy nyitottam ki ahogy akkor. Ez már túl egyszerű. Becsúsztattam a kabátom zsebébe.
- Ne aggódj, megtartom a szavamat. - hajoltam le a macskához, aki még mindig árnyékként követett.
- Ajánlom is.
Legutóbb az ablakon át távoztam, de most nem hinném, hogy lenne erőm ismét rá. Igyekeztem nem törődni a sebeimmel, de a golyó még mindig égette a belsőmet. Le merném fogadni, hogy valamilyen ezüst ötvözet lehet. Amint módom nyílik rá, meg kell szabadulnom tőle, de nem itt, és nem most. Sietnem kellett, mert éreztem, ahogy minden egyes mozdulat egyre nehezebbé válik. Nem voltam jól, de nem akartam tudomást venni róla. Elindultam kifelé, egyenesen a társalgó felé, máshol nem juthatok ki. Próbáltam elsurranni a lány mögött, de ekkor egy hang éles pengeként hasított a csendbe.
- Nem gondoltam volna, hogy újra próbálkozol, te mocskos tolvaj!
Megfordultam és a bajszos fickó ismét ott állt előttem. Fegyver volt nála és egyenesen rám szegezte. Ennyi volna, itt a vége? Nem, nem adhatom fel! Köt az adott szó...
- Itt egy tolvaj van, és az maga.
A hangzavarra a lány is felfigyelt, felállt és értetlenül nézett hol rám, hol a férfire. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Elfutni már nem tudok, de a lányt sem akarom veszélybe sodorni, neki semmi köze ehhez. Némán, farkasszemet nézve álltunk egymással szemben. Cipők kopogását hallottam a lépcsősor aljáról, egy nő rohant felfelé. A férfi egy pillanatra a hang irányába fordult. Eljött az én időm. Fogvicsorgatva rontottam felé, hátha megszerezhetem a fegyverét. A lány az ablak előtt felsikított, majd egy lövés dördült el. Egyre lassabb vagyok, nem tudtam kitérni előle... hátráltam néhány lépést, ismét támadni készültem, de a tekintetem kezdett elhomályosulni. Végső elkeseredésemben nem gondolhattam másra, minthogy maradék nyers erőmmel kell darabokra szaggatnom. Nem érdekelt, hogy a lány a sarokban már mozdulatlanná dermedt a félelemtől, az sem, hogy a lövés zaját az egész ház hallotta. Csupán egy dolog járt a fejemben, hogy az adott szó szent és kötelez, mindhalálig.
- Victor, ebből elég! - kiáltott fel hisztérikusan, de mégis magabiztosan a már a lépcső tetején álló nő.
A férfi habozott, és én rávetettem magam. Ekkor dördült el az utolsó lövés. Immáron három golyóval a szívem körül feküdtem mozdulatlanul a puha szőnyegen. Távolról még hallottam, ahogy a nő a férfival ordibál, de a szavakat már nem értettem. Néztem a hófehér plafont, és azt, ahogyan lassan szürkülni kezd. Még egyszer, utoljára egy ismerős hang suttogott a fülembe:
- Igazán kár érted, nyúúú...
folytatás itt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése