Lejjebb nem is süllyedhetnék

 Kezdenek betetőzni a dolgok, ahogy nő a nyomás, úgy vagyok egyre elkeseredettebb. Valahogy semmi sem sikerül, olyan, mintha az élet utálná, hogy vagyok. Nem is tudom... Semmi pozitív visszajelzés sehonnan, mindenki csak elvárja, hogy csináljam a dolgokat, de a megerősítés az zéró. Nagyon elegem van már belőle, de tényleg. Depressziósan könnyeket nyelve ülni a szobában kora délután már egy kicsit erős azt hiszem. Valamiért mintha pont azok löknének el maguktól, akikre a legnagyobb szükségem lenne. És tessék, máris potyognak a könnyek a billentyűzetre... Néha belegondolok, hogy milyen lenne mindent feladni. Ha egyszer csak nem lennék, eltűnnék innen. Vajon lenne akinek hiányoznék? Biztosan. De mikor tűnne fel nekik, hogy eltűntem? Na ez egy jó kérdés...
Miért nem segít nekem soha senki??? Miért??? Pedig néha olyan jó lenne...
Össze kéne menni nagyon-nagyon picire, beűüni egy sötét sarokba és sírni pár órát, utána jobb lenne.
Kicseszett egy depressziós nap ez a mai is.