36.vhr update!
Eléggé elmaradtam ebben az egyenlőre még mindig 36.vhr kódnéven futó remekemben, mind ami az írást, mind ami a posztolást illeti. Ma valahogy azonban mégis eszembe jutott a történet, gondoltam költök hozzá egy keceset. Így alakul ám jó lassan, mint a jó húsleves. Minél tovább főzik annál jobb lesz /remélem/ Naszóval itt az előző részlet amit velemiért nem tettem ki anno:
– Azonnal takarodj ki innen, és ne is kerülj a szemem elé! – ordította miközben dühösen kiment a fürdőből.
Derek tudta, hogy nem érdemes tovább feszítenie a húrt, jobban jár, hogy ha azonnal felszívódik. Robin a szobában Michaelt és Lucyt az ablak előtt találta, a fiú ott próbált valamiféle kötést rögtönözni a lány karjára, de nem igazán látszott boldogulni a helyzettel. Az egyik szekrényből kötszert vett elő és odanyújtotta a fiúnak, aki némán elvette és munkához is látott.
– Mégis hogy gondolta, hogy csak úgy betörhet ide?! Minek képzeli ez magát?!? Az a rohadék szemétláda, ezt nem fogja megúszni! Kész, vége, leveszem róla a kezem! Még a napot is megbántam amikor idehoztam!! – járkált a lány idegesen fel és alá.
– Robin, nyugodj meg és kérlek vegyél magadra valamit, mert lassan kezdesz zavarba hozni.
A lány idő közben teljesen megfeledkezett magáról és egy szál fehérneműben mászkált, ami lévén, hogy Michaellel még nem volt túl közvetlen a kapcsolatuk valóban furcsa volt a fiúnak.
– Bocs.
A ruhásszekrényből elővett egy köntöst és magára vette, majd leült az ágyra.
– Lucy hogy van?
– Nem lesz semmi komoly baja, a seb szépen be fog gyógyulni, csak idő kell neki.
– Tényleg jól vagyok. – erősítette meg a lány látva Robin kételkedő tekintetét.
– Ugye tudod, hogy ezt jelentenünk kell?
– Francba ezzel az egésszel! – terült el az ágyon.
Lucy kezdte magát kényelmetlenül érezni, nem volt biztos benne, hogy helyes lenne neki most itt lennie. Finoman célzott is rá, de Robin ragaszkodott hozzá hogy maradjon, ugyanis még a lábán is alig bírt egyedül megállni. Lefektették az ágyba, ők ketten pedig átültek az íróasztalhoz. Michael ismét Robin homlokát tapogatta, még mindig van egy kis láza, de már nem volt olyan vészes.
– Nem hagynád ezt abba, nem vagyok gyerek.
– De néha mégis úgy viselkedsz.
– Minden annak a lehetetlen alaknak a hibája.
– A történtekért ugyanúgy te is felelős vagy. Minden vitához két partner kell…
Robin erre nem nagyon tudott mit felelni, Michaelnek történetesen igaza volt. Gondolnia kellett volna a következményekre és higgadtan kezelnie ezt az egész helyzetet. De most már késő, nincs mit tenni, ami megtörtént, az már megtörtént.
– Mindenért én vagyok a felelős, megyek és mindent jelentek az igazgatónak.
– Ezt nem mondhatod komolyan. Tudod, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy vérét vettük az egyik diáknak? – Michael szemében félelem tükröződött.
– Fogalmam sincs, hogy mi lesz, de neked nem kell aggódnod, magamra vállalok mindent.
– Nem teheted, nekem és Dereknek is ugyanúgy részünk volt benne! – tiltakozott hevesen.
– Ugyan már… – csitította a lány – Te tényleg nem tehetsz semmiről, azzal a szemétládával meg majd elintézem az ügyet.
– Ahogy gondolod, de én továbbra sem értek egyet veled. A lánnyal mi lesz? – váltott témát.
– Estére itt marad nálam, hadd pihenjen, aztán majd meglátjuk. Nem látszik rajta, de úgy néz ki, hogy kemény fából faragták. Jobb, ha te is mész, még mielőtt meglát itt valaki, és suttogni kezdenek.
– Veled minden rendben lesz?
– Lehetek őszinte hozzád?
– Persze.
– Azt hiszem most először, mióta itt vagyok valóban félek.
Michael értetlenül nézett rá. Mégis mi félnivalója van itt egy több mit száz éves vámpírnak az emberek között?
– Most valóban jó nagy hülyeséget csináltam…
– Mi is ugyanúgy benne vagyunk.
– Még mindig nem érted? Értetek is én felelek, én hoztam ide mindkettőtöket! – emelte fel kicsit a hangját – Én sem szeghetem meg a szabályokat, és ma este itt átléptem egy határt.
– De az igazgató biztosan megérti majd, ha mindent elmondunk neki.
– Ez nem így megy.
Meredten az asztal lapját kezdte bámulni, az egyik ujjával apró köröket rajzolt maga elé.
– Tudod az igazgató és én mindig is ismertük egymást. Az apját is ismertem, sőt a nagyapját is. Itt voltam, amikor ezt az egészet megálmodták, amikor ez a hely felépült… és az otthonommá vált. De én akkor is csak egy vámpír vagyok itt. A szabályok rám is vonatkoznak, ha megszegem őket viselnem kell a következményeket, nincs kivétel, még velem sem.
– Én azt hittem…
– Hogy valóban az igazgató kedvence vagyok és elnézik nekem ezt az egészet? – nézett fel egyenesen a fiú szemébe.
– Nem ezt akartam mondani…
– Akkor talán az, hogy talán fölötte állok?
– Nem kellene szólnunk senkinek arról ami itt történt…
– Nem tehetem, a szabályokat be kell tartani, nincs kivétel. – koppantott az asztalra – Most kérlek menj, szeretnék még pihenni egy keveset, holnap úgy néz ki nehéz napom lesz.
– Rendben, ahogy akarod, de tudnod kell, hogy én mindenben melletted állok. – mondta, miközben mintegy biztatásképp finoman megfogta a lány kezét.
– Köszönöm, hogy számíthatok rád.
Robin magára maradt az alvó lánnyal a szobában. Az ajkain még mindig érezte a vérének ízét, friss, meleg, eleven. Dühös volt magára, hogy ekkora marhaságot csinált, de nem volt teljesen magánál, nem tudott az ösztöneinek parancsolni. Már megbánta az egészet, kezdve attól, hogy olyan forrófejűen, gyerek módjára Dereknek ugrott, egészen addig, hogy hagyta, hogy ez a lány belekeveredjen ebbe az egészbe és a végén a vérét vették. Azonban már mindegy, a múlton még ő sem tud változtatni, de mindent megtesz majd, hogy ezek után helyesen cselekedjen. Reggel első útja az igazgatóhoz fogja vinni, és bejelenti a történteket. Sebastiannak mindenről tudnia kell, így szólt az egyezség kettejük között, amit még a nagyapja kötött a vámpírral. Megigazította a takarót Lucyn, aztán maga is lefeküdt, azonban nehezen jött álom a szemére. Reggel, amikor felébredt vendége már ébren volt, ott feküdt mellette, és őt nézte. Ijedten rezzent össze, amikor a vámpír magához térve egyenesen a szemeibe nézett. Robin észrevette ezt és úgy döntött nem kockáztat meg semmi hirtelen mozdulatot, elvégre ez volt az első együtt töltött éjszakájuk és az indítás sem volt valami túl fényes. Mély levegőt vett, lehunyta a szemeit és a hátára fordult, majd a plafont kezdte bámulni.
– Már becsöngettek az első órára. – törte meg a lány a csendet.
– Tudom. – felelt közönyösen a vámpír – Minden rendben?
– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem.
– Azt majd meglátjuk. – ült fel az ágyban – Nekem most van egy kis elintéznivalóm, de te maradj csak nyugodtan, nem lesz belőle semmi baj.
Felkelt és kiment a fürdőbe. Lucy hallotta, ahogy vizet enged a csapból. Pár perc elteltével már a ruhásszekrény előtt állva keresgélt valami ruhát magának és hamarosan öltözni kezdett. Akaratlanul is de látta, hogy az oldalán még mindig látszanak a verekedés nyomai.
– Azonnal takarodj ki innen, és ne is kerülj a szemem elé! – ordította miközben dühösen kiment a fürdőből.
Derek tudta, hogy nem érdemes tovább feszítenie a húrt, jobban jár, hogy ha azonnal felszívódik. Robin a szobában Michaelt és Lucyt az ablak előtt találta, a fiú ott próbált valamiféle kötést rögtönözni a lány karjára, de nem igazán látszott boldogulni a helyzettel. Az egyik szekrényből kötszert vett elő és odanyújtotta a fiúnak, aki némán elvette és munkához is látott.
– Mégis hogy gondolta, hogy csak úgy betörhet ide?! Minek képzeli ez magát?!? Az a rohadék szemétláda, ezt nem fogja megúszni! Kész, vége, leveszem róla a kezem! Még a napot is megbántam amikor idehoztam!! – járkált a lány idegesen fel és alá.
– Robin, nyugodj meg és kérlek vegyél magadra valamit, mert lassan kezdesz zavarba hozni.
A lány idő közben teljesen megfeledkezett magáról és egy szál fehérneműben mászkált, ami lévén, hogy Michaellel még nem volt túl közvetlen a kapcsolatuk valóban furcsa volt a fiúnak.
– Bocs.
A ruhásszekrényből elővett egy köntöst és magára vette, majd leült az ágyra.
– Lucy hogy van?
– Nem lesz semmi komoly baja, a seb szépen be fog gyógyulni, csak idő kell neki.
– Tényleg jól vagyok. – erősítette meg a lány látva Robin kételkedő tekintetét.
– Ugye tudod, hogy ezt jelentenünk kell?
– Francba ezzel az egésszel! – terült el az ágyon.
Lucy kezdte magát kényelmetlenül érezni, nem volt biztos benne, hogy helyes lenne neki most itt lennie. Finoman célzott is rá, de Robin ragaszkodott hozzá hogy maradjon, ugyanis még a lábán is alig bírt egyedül megállni. Lefektették az ágyba, ők ketten pedig átültek az íróasztalhoz. Michael ismét Robin homlokát tapogatta, még mindig van egy kis láza, de már nem volt olyan vészes.
– Nem hagynád ezt abba, nem vagyok gyerek.
– De néha mégis úgy viselkedsz.
– Minden annak a lehetetlen alaknak a hibája.
– A történtekért ugyanúgy te is felelős vagy. Minden vitához két partner kell…
Robin erre nem nagyon tudott mit felelni, Michaelnek történetesen igaza volt. Gondolnia kellett volna a következményekre és higgadtan kezelnie ezt az egész helyzetet. De most már késő, nincs mit tenni, ami megtörtént, az már megtörtént.
– Mindenért én vagyok a felelős, megyek és mindent jelentek az igazgatónak.
– Ezt nem mondhatod komolyan. Tudod, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy vérét vettük az egyik diáknak? – Michael szemében félelem tükröződött.
– Fogalmam sincs, hogy mi lesz, de neked nem kell aggódnod, magamra vállalok mindent.
– Nem teheted, nekem és Dereknek is ugyanúgy részünk volt benne! – tiltakozott hevesen.
– Ugyan már… – csitította a lány – Te tényleg nem tehetsz semmiről, azzal a szemétládával meg majd elintézem az ügyet.
– Ahogy gondolod, de én továbbra sem értek egyet veled. A lánnyal mi lesz? – váltott témát.
– Estére itt marad nálam, hadd pihenjen, aztán majd meglátjuk. Nem látszik rajta, de úgy néz ki, hogy kemény fából faragták. Jobb, ha te is mész, még mielőtt meglát itt valaki, és suttogni kezdenek.
– Veled minden rendben lesz?
– Lehetek őszinte hozzád?
– Persze.
– Azt hiszem most először, mióta itt vagyok valóban félek.
Michael értetlenül nézett rá. Mégis mi félnivalója van itt egy több mit száz éves vámpírnak az emberek között?
– Most valóban jó nagy hülyeséget csináltam…
– Mi is ugyanúgy benne vagyunk.
– Még mindig nem érted? Értetek is én felelek, én hoztam ide mindkettőtöket! – emelte fel kicsit a hangját – Én sem szeghetem meg a szabályokat, és ma este itt átléptem egy határt.
– De az igazgató biztosan megérti majd, ha mindent elmondunk neki.
– Ez nem így megy.
Meredten az asztal lapját kezdte bámulni, az egyik ujjával apró köröket rajzolt maga elé.
– Tudod az igazgató és én mindig is ismertük egymást. Az apját is ismertem, sőt a nagyapját is. Itt voltam, amikor ezt az egészet megálmodták, amikor ez a hely felépült… és az otthonommá vált. De én akkor is csak egy vámpír vagyok itt. A szabályok rám is vonatkoznak, ha megszegem őket viselnem kell a következményeket, nincs kivétel, még velem sem.
– Én azt hittem…
– Hogy valóban az igazgató kedvence vagyok és elnézik nekem ezt az egészet? – nézett fel egyenesen a fiú szemébe.
– Nem ezt akartam mondani…
– Akkor talán az, hogy talán fölötte állok?
– Nem kellene szólnunk senkinek arról ami itt történt…
– Nem tehetem, a szabályokat be kell tartani, nincs kivétel. – koppantott az asztalra – Most kérlek menj, szeretnék még pihenni egy keveset, holnap úgy néz ki nehéz napom lesz.
– Rendben, ahogy akarod, de tudnod kell, hogy én mindenben melletted állok. – mondta, miközben mintegy biztatásképp finoman megfogta a lány kezét.
– Köszönöm, hogy számíthatok rád.
Robin magára maradt az alvó lánnyal a szobában. Az ajkain még mindig érezte a vérének ízét, friss, meleg, eleven. Dühös volt magára, hogy ekkora marhaságot csinált, de nem volt teljesen magánál, nem tudott az ösztöneinek parancsolni. Már megbánta az egészet, kezdve attól, hogy olyan forrófejűen, gyerek módjára Dereknek ugrott, egészen addig, hogy hagyta, hogy ez a lány belekeveredjen ebbe az egészbe és a végén a vérét vették. Azonban már mindegy, a múlton még ő sem tud változtatni, de mindent megtesz majd, hogy ezek után helyesen cselekedjen. Reggel első útja az igazgatóhoz fogja vinni, és bejelenti a történteket. Sebastiannak mindenről tudnia kell, így szólt az egyezség kettejük között, amit még a nagyapja kötött a vámpírral. Megigazította a takarót Lucyn, aztán maga is lefeküdt, azonban nehezen jött álom a szemére. Reggel, amikor felébredt vendége már ébren volt, ott feküdt mellette, és őt nézte. Ijedten rezzent össze, amikor a vámpír magához térve egyenesen a szemeibe nézett. Robin észrevette ezt és úgy döntött nem kockáztat meg semmi hirtelen mozdulatot, elvégre ez volt az első együtt töltött éjszakájuk és az indítás sem volt valami túl fényes. Mély levegőt vett, lehunyta a szemeit és a hátára fordult, majd a plafont kezdte bámulni.
– Már becsöngettek az első órára. – törte meg a lány a csendet.
– Tudom. – felelt közönyösen a vámpír – Minden rendben?
– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem.
– Azt majd meglátjuk. – ült fel az ágyban – Nekem most van egy kis elintéznivalóm, de te maradj csak nyugodtan, nem lesz belőle semmi baj.
Felkelt és kiment a fürdőbe. Lucy hallotta, ahogy vizet enged a csapból. Pár perc elteltével már a ruhásszekrény előtt állva keresgélt valami ruhát magának és hamarosan öltözni kezdett. Akaratlanul is de látta, hogy az oldalán még mindig látszanak a verekedés nyomai.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése